Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei
234 BARANYA NÉPÉI. is elég van olyan Kató, a kit könnyű tánczba vinni ; de egyáltalában jobban megtartják a hitvesi hűséget, mint számos más helyen, hol a módosabb nép könnyebb lábon él. Itt nagyobb rajta a strapa, hamarabb öregesznek, sem annyi idejük, sem oly kész kedvük a hiúságra és tetszel- gésre. Vagy lehet, tán azért, mivel itt a nyelvek hegyesebbek. Talán sehol sem fordul elő annyi asszonyi perpatvar, mint itt. Egymás hibáinak kikürtölése nagyban divatozik, s óvakodik mindenki attól, hogy a falú szájára kerüljön. Nem használnak el annyi drága szépítő-szert, mint némely magyar vidéken; ámbár itt is vannak elegen, kik a gyógyszertárban ilyesmit is kérnek : „Tíz krajezárért valamit, tiz krajczárért tudja mit.“ Ez a fehérítő rizspor s az arczpirosító bevett neve a magyar nőknél, kivált mások jelenlétében. A viselet, ha túlhajtottabb is már, mint annak előtte, még sem oly fölöttébb drága, mint a fényűző alsó Baranyában. A vadházasságok nem öltöttek nagyobb mérvet; az így együtt élőket itt még elítélik, vagy legalább is megítélik. A családi élet ennélfogva kevésbé laza, mint sok helyütt. A hegyháti magyar nép életmódja nem épen irigylésre méltó. Mód fölött silányul táplálkozik ; most talán még rosszabbul él, mint évtizedek előtt. Ezelőtt legalább télen át, míg a disznóhúsból tartott, élt egy kis jó világot, nyáron a munkaidőben pedig öldöste a csirkéket, fogyasztotta a tojást, vajat, túrót. A kinek t. i. volt fejős tehene, mert ezelőtt a nép inkább csak rideg jószágot: ökröt, tinót tartott; fejős tehén kevesebb volt hat faluban, mint ma egyben van. A székből is csak vitt húst, míg az olcsóbb volt és nem kellett úgy fukarkodni a pénzzel ; ha elfogyott, szerzett megint fuvarral. Borból is a javát szopogatta, el sem bírta volna adni, mikor nem volt annyi vasút. Most azonban bora nincs, a disznóhúsfélét beosztja — megtanulta a némettől — hogy nyárra is jusson s bizony vékony szeletkéket fogyaszt el egy-egy alkalommal. Csak hogy épen magát csalja, mintha húst is ennék ! Egy fél kalbászszal, egy darab szalonnával beéri egy egész család, — elfalatoz mellette egy fél kenyeret. De az is csak ünnepeken kerül az asztalra. Köznapokon besózott hagyma, hajas burgonya, meztelen bab- és káposzta-főzelék, no meg tésztaféle járja. A székből húst legfölebb csak nagy ünnepeken visz. Kisebb helységekben a vendéglős csak kétszer-háromszor vág marhát, nagy dologidőben pedig egy-két birkát ; azt is csupán egyesek hordják, hol nincs annyi gyerek s a hol mégis nagyobb a mód. Csirkéről, tojásról, tejről, vajról, túróról szó sincs, hogy azt maguk elköltenék; azt eladják mind, az az asszonyok jövedelme, abból telik ki a ruha ára, gyermektelen háznál nem egyszer még az adó is. A tehén hasznából pusztán csak az író kerül az asztalra, a többiből legfölebb csak kóstoló. Hogy ennek a gyarló táplálkozásnak nincs föltünőbb látszata a testi szervezeten s nem vallja kárát a katonaszedő állam, az jórészt abból magyarázható ki, hogy mióta olcsóbb a gabona és a gőzmalmok terjednek, a lisztnek csak javát használják el, a többit a jószággal etetik. Ez táplálja őket,, neveli a csontokat ; rózsa azonban csupán a kiskertben
