Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei
BARANYA NÉPEI 231 gondja, hogy az ének szépen menjen és a búcsúztatók szívrehatók legyenek. Nagyon sok helyen iskola sem volt, s a hol volt is, az első hóhullástól addig tartott, míg tavaszszal a gyep kizöldült. Ott nőtt föl a hegyháti ember a libák, ökrök mellett, mert a külön legeltetés nagyban dívott itt ezelőtt. Nem törte fejét a világ folyásán ; nyakába kerítette a kis tarisznyát, tele elemózsiával s künn őrizte barmait gidrckbcn-gödrökben, hegytetőkön csendes pipaszó mellett. Most azonban már fordul a koczka. Csaknem minden községben állítanak iskolát, a „vad tanítók“ napja is leáldozó félben van s mivel maroknyi kicsik a helységek, kevés tanulóval : itt lehet majd legtöbbre vinni. Értelmiség tekintetében az utóbbi tiz év alatt elérte a magyar a németet, a következő tiz esztendő pedig alighanem megfordított viszonyt fog előidézni, mert a magyar ember természetes esze, fogékonysága köztudomású, csak művelni kell azt. Hegyhát magyar népe mind egy szálig római katholikus. Általában buzgón vallásos, főként az idősebbek, különösen a nők. Templomba hóban, fagyban, még fiókhelységekből is rendesen eljárnak. Vallásuk tanait — legalább külsőségeiben — pontosan megtartják ; ájtatos társulatokba belépnek, búcsujárásolcra Mária-Gyűdig, sőt Andocsig is elmennek. Papjukat tisztelik, szavára hajolnak, nekik kezet csókolnak még sokan —- csupán fizetni nem szeretnek. A jó papnak egyik főfeltétele náluk, hogy legyen elég jószivü, az anyagiakkal csak így-amúgy törődjék. Tanítójukban a hang a legfőbb kvalifikáczió ; ha hamis is, ha recseg is, mint a repedt trombita, csak erős legyen s meghallják, megértsék minden szavát egyik faluvégtől a másikig. Kiváló képzettség, fáradhatlan buzgalom, iskolában elért siker — az mind „bliktri“ nekik, ha czikornyás hanggal nem rendelkezik. Van köztük számtalan vakbuzgó, a ki összeveszi a vásári ponyváról az egyház által is gyakran elitéit füzetkéket, imádságokat : a „Hét mennyei zár“-at, az „Angyal-hozta égi szent level“-et, a „Legújabb jövendölést a világ elmúlásáról“ stb. s azokat — előírás szerint — nappal mindig magával hordja, éjjel a vánkos alá helyezi, hogy ily módon biztosítsa lelkének az örök életet. Az énekes koldusok magas tekintélynek örvendenek előttük, kiknek vetélkedve hordják ki a sok tojást, fehér lisztet, a mit aztán ezek beisznak a falu korcsmájában. Ájtatos lelkűkkel azonban nem tartják összeférhetlennek, hogy a mellüket legjobban verdeső anyókák mise után ketten-hárman összebújva, óraszámra ne szólják-szapulják a szomszédasszonyt, komámasszonyt, vagy a fiatalságot a templomajtóban; előrebocsátva s a végén ismét hozzátoldva : „Aztán a szó köztünk maradjon ám !“ Olyanok mondják leghangosabban: „Hej ! nem így volt ez az én fiatal koromban !“ — kikről az egész falú tudja, hogy nemcsak, hanem ugyancsak kaczkiás teremtések voltak annak idejében. A fiatal menyecskék közül meg a legtöbbször gyónó, legszigorúbb bőjttartó, társulatos, jámbor lelkek értenek néha legjobban a kacsintgat áshoz is.
