Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)

Baranya népei

214

BARANYA NÉPEI.

Forog azon kívül közszájon néhány népies románez s ballada is ; de e műfajban általán szegény.

Mutatványúl álljon itt néhány dal az Ormányság különböző vidékeinek tájszólásán Írva :

Oszrói tájszólással :

Tíz széébe van az ejn gatyám ;

Úgy-e babám, a’zillik rám?

Ha j a’zillik, jazt vöszöm rám,

Mer’ égy lejány haragszik rám.

Haragusznak rám a lányok, Hogy ejn más uczczára járok. Ne haraguggyatok lányok, Maj’ tihozzátok is járok.

Bogdásai tájszólással :

Bogdásai hármas határ,

Érted lőttem rúzsám betyár,

Viselőm a betyár-nevet,

Szenvedők érte eleget.

Egy sem betyár, ki gyalog jár,

Ki bodor paripán nem jár.

Lá’, az enyim bodor-barna : Sönld-söm mongya, hogy nem a’ !

Maró os ai táj szólással :

Hajjátok-é marócsaji hangászok ! Ezt a nótát szomorúján húzzátok : Hatuggya mög a faluba mindönki, Hallotta-e ennek hírét valaki ?

Árva csalán nyőtt a kis udvarunkba, Árva kis lányt szeretők a falunkba. Árva kis lányt szeretők én, ha lőhet ; Aptya, anyja né átkozzon engömet.

Vaiszlói tájszólással :

Piros óma léjésött a sárba,

Ki főn vöszi, nem esik híjába.

Piros ómát fönvöszöm, megmosom : Kedves babám ölelöm, csókolom.

Házunk előtt van egy szép ezédrusfa ; Az alatt van egy czifra nyoszola :

Abba fekszik égy barna mönyecske ; Ágya előtt egy czifra bőcsőcske . . .

A lábávaa csak úgy pólágattya ;

A szájávaa csak úgy csicsígattya : Alugy, alugy Istennek báránya, Szerelömbűű gyütté e világra.

S öllei (sellyei) táj szólással :

Jó ló volt a fakó : jó volt az élete ;

Álgya mög az Isten, a ki főnevelte,

Álgya mög az Isten fakó lovam lábát,

Sokszor mögfutotta Sölle-vár határát.

Solle város alatt egy nagysürű berök ;

Három szögény legény a mellett keserög,

Nem jó föld ez pajtás, nem jó itten lakni,

Mert a szögény legényt mög szokták itt fogni.

Lá’ mögmondtam rózsám, ne szeress engőmet,

Mer’ Somogy vármögye hajtogat engömet.

Az söm hajt ögyébér : csak egy pár csikóér,

Hozzá tartozandó kocsiér, szörszámér.

Lóra csikós, lóra ! elszaladt a ménös,

Csak egyedül maradt a pányván a nyergös.

Istenöm, Istenöm ! mi bajom énneköm ?

Talánd, édös rózsám, anyád átkoz éngöm ?

Ne átkozzon engöm a té édös anyád,

Nóift szeretőm többet az Ü barna lányát . . .

Esik eső, esik ; Ids pej lovam ázik ;

Piros kantár-szíjjon gyönge kezem fázik.

Rakd mög rózsám, rakd mög lobogó tüzedet, Hadd melegetöm mög elfázott testömet. Mögraktad a tüzet, mégis elaluszik !

Nincs az a szerelőm, a ki el nem múlik.

Szólnak a kakasok, talánd hajnaa lösz már ? Fordújj felém rózsám, magad maraccz mingyár... Mögvetötték néköm a mögfogó hálót,

Mög is fogtak benne, mint egy utonállót.

Zsingöt kötöttek gyönge karjaimra,

Nagy vasat verettek gyönge lábaimra.

Szabad a madárnaic szabad szárnyon járni, Csak néköm nem szabad a rózsámhoz járni.

Három erős vasat én már elszaggattam,

A harmadikat is jól megvásléjtottam.

Egyiket apámért, másikat anyámér,

A harmadikat mög kegyös angyalomér.