Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei
BARANYA NÉPEI. 171 Az Ormányságban utazni soha sem fárasztó, soha sem unalmas. Olyan a vidéke, mint egy eleven kis elbeszélés, melyben gyors egymásutánban s meglepő változatosságban lép a cselekmény egymás nyomába. Alig, hogy az egyik takaros falucskát elhagytuk, már a másiknak tornya integet felénk, mint egy barátságosan hívó kéz. Az út mellett a hullámos vetés aranyló kalászaival, piros pipacsokkal s kék búza-virágokkal tarkázva ; másfelől a rengeteg kukoriczás, magas, czímeres fejével, mint valami tisztelgő hadsereg vonúl el mellettünk. Odább a zöld legelő, rajta a legelésző fehér csorda ; néhány csonka fűz, mellette a gémes kút a hosszú válúval. Ott delel együtt a ménes, csorda, meg a sertés konda. Még odább a sötét berek látszik, túl rajta a bozontos fejű erdő, itt-ott fölmeredő csonka tölgyeivel, miknek tetején a terebélyes gólyafészek látszik. Majd az útra szőkéi ki az erdő; a kocsikerék puha kátyúba zökken. Kánikula közepén is sár van itt, mert a sűrű lomb föl fogja a nap melegét. Az erdőszélt alacsony föld-kupaczokból füst szüremkedik ki; valami oláh czigány-telep van ott. Ép most érkezett haza a „májkó“, hátán nagy terőt czipelve, mit a faluban lcoledált össze; a gyereknép hangos visítással üdvözli; aztán neki áll duskálkodni a vászonzsák tartalmában. De a májkó ellódítja onnét egyenként őket, mert a legízletesebb falatok az apjukat illetik. Gyereké csak az, a mi jut. Lassan elmarad az erdő; elhallgat a lombsusogás. Csak az apró- cseprő bokrok szaladnak még egy darabig a kocsi mellett : a szederinda, gelegonya, meg a kökönye-bokor. A magas erdő nagy varga-betűvel elkanyarodik „oda tó“ (oda tó, tájszó, mely azt teszi : oda tova, oda túl) ; túl a legelőkön, kaszálókon s szántóföldeken versenyt fut velünk tovább a láthatár szélén. Néha egy sötét égerfás szegődik mellé; de a futó erdő csakhamar elhagyja azt. Mire a falu alá érünk, már az erdő a kerülő úton is megelőzött bennünket : ott találjuk ismét a falú alatt. A falú nyáron rendesen igen csendes napközben ; csak a koldus-biró ballag végig az utczán, dárdás botjával ijesztve ki a garázda varázsló czigánynépségot a falúból. Egy-két sátor-alja majd minden falú végén szokott tanyázni. Künn a mezőn serényen folyik a munka. A ki munkabíró, az mind dologba állt. Az úton gabonával rakott kocsikkal találkozunk, vagy egy- egy kaezki menyecske jő velünk szembe, a ki a piros sávos abroszszal leterített szapuban (kosár) viszi ki a dél-ebédet az aratóknak. Reggel csak egy kapatót ettek ; jól esik nekik most a főtt. Harsog a kasza, peng a sarló mindenfelé. Mindenki el van merülve a dolgában. Az ormánysági ember igen rátartós, mikor munkában van. Elvárja ilyenkor még a papjától is, hogy megsüvegelje : — Jó munkát adjon Isten kendteknek ! — Isten megáldja kigyelmedet !
