Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei
itó BARANYA NÉPEI. sulástól, hát még ilyen ördögképű gyiilevész hadtól! —közéjük is lőttek, emberhalál is történt ; de azért a búsó nem pusztult ki. À búsók legendája elég érdekes arra, hogy arról nehány szóval megemlékezzünk. Mohács lakossága a török háborúk zivatarai közt az ellenségtől való félelmében elhagyottabb helyeken, különösen a sziget vadonjaiban rejtőzködött. A város határaiban levő házaikat és telkeiket a török elfoglalta, barmaikat, pénzbeli vagyonukat elharácsolta, templomaikat fölgyújtotta, leányaikat vásárra hurczolta, gyermekeiket pedig elrabolta, hogy azokból apáik vallásának és hazájának ellenséges üldözőket neveljen. A félelem mellett az elolthatatlan bosszú is űzte tehát Mohács lakóit török urai elől a bújdosásra, hogy vadonjaikban elnyomóik ellen a szivükben élő elolthatatlan gyűlöletből titkon fegyvert kovácsolhassanak. Soká, nagyon soká kellett várni arra, hogy a bosszú órája üssön. Csak az öregek buzdítása, bátorítása tudta a fiatalabbak lelkében a bosszúnak, a kiengesztelhetetlen gyűlöletnek érzetét folyton égő lángokra élesztve föntartani. Sokáig várták az öregek által megjövendölt jeleket : az égzengéseket, a földindulást és a mennyei tüzeket. Az öregek a másvilágra költöztek már mind s a csecsemőkből ősz aggastyánok lettek, mikor a jelek mutatkozni kezdtek. Ekkor megjelent fehér paripán az aranyruhába öltözött vitéz, aki azt parancsolta, hogy a száz esztendő alatt készült kürtöket megfujják, az ijesztő fasisakokat fejükre húzzák, varázslattal félelmes hangúvá tett baromkolompjaikat derekukra kössék és a Dunán át a városra törjenek éjfélnek idején. Az éjjeli álmából felriasztott török- lakósság a támadók láttára azt hitte, hogy a rossz szellemek jelentek meg és a rémületet okozó tülköléstől, lcolompolástól s a szörnyű arczok- tól a törökök annyira megfélemlettek, hogy egymást ölve, kifutottak Mohács városából, ott hagyván minden drágaságukat, minden vagyonukat. Szegény jó sokacz-népnek se faji, se históriai más legendája nincs, mint talán ez az egyetlen egy. Csodálható-e hát, hogy oly szívósan ragaszkodik múltja egyetlen hősének emlékéhez s annak megtestesüléséhez : a búsóhoz ! ? Különféle szokások a németeknél. A német községekben a disznóölést a gazdák maguk végezik. Ilyen alkalmakkor különböző tréfát űznek. Legszokásosabb a „Spiess stecken“, a mi abból áll, hogy a szomszédbeli gyermekek botokat hegyeznek ki s bedugják az ablakon, hogy arra hurkát, kalbászt tűzzenek. Más szokás a „baba-táncz.“ Hárman-négyen álarczot öltenek s egy szalmával kitömött otromba bábut (Niegel) visznek magukkal s a vendégek közt bohókás lejtéssel megtánczoltatják. Két búcsút tartanak ; az úgynevezett templombúcsut és a népbúcsut. Előbbit egyszerűen, zajtalanul, hogy ne zavarják az áhitatosságot ; de meg hogy a munkájukban se okozzanak fönnakadást, a mennyiben a
