Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei
BARANYA NÉPEI. 159 fülkébe teszik s azt deszkával elzárják; a sir fenekét fennhagyják a még életben maradt házastársnak. Miután pap és kántor elvégezték funkczió- jukat, a koporsót leeresztették; arra a siratok egy-egy marok földet, a legközelebbi rokonok néhány pénzdarabot is dobnak. Ez utóbbit valószínűleg Charon számára, révdíjul, amiért az a megholtnak lelkét az Ache- ronon átszállítja. A behantolt sírról a házbeliek egy-egy rögöt dugnak „öblükbe“, az ingükbe, hogy — mint mondják — „a halottá ne féjenek.“ A temetőről hazajővén, mielőtt a szobába mennének, a halottnak legközelebbi hozzátartozója, apja, vagy anyja, férje, vagy neje — közvetlen egymásutánban — háromszor beszól az ablakon, a honmaradtakhoz : „Edös fiam, lányom, vagy párom, etthon vagy-e ?“ Mire belülről ugyancsak háromszor egymásután felelik : „Nem vagyok etthon.“ Ezt azért mondják, hogy a megholt „haza ne találjon járni.“ Erre a temetésben résztvevők a konyhában megmossák kezeiket s csak ezután mennek be a szobába, a hol a gazdaasszonyok már asztalt terítettek. A házbeli férfiak egyike „behajtja“ a még netán elmaradottakat, köztük a „dékányt“, harangozót is, mert hát az is „érdökli“ (megérdemli), hogy „a torba részes lögyön.“ O különben már előre is kiveszi részét. Elmegy a halottas házhoz, hogy „hát készön lösznek-e a röndűtt időre", vagy : „hát hogyan, mikép ?“ Ekkor aztán (tudva jövetele czélját) megmegkínálják egy ital borral, de a temetési szertartás ideje alatt is, a mikor a tömjénezéshez szükséges parázsért a konyhába megy, mielőtt azt kihozná, az ott levő gazdaasszonyok kínálgatására, előbb egypárszor „jól ráhúz“ a kezébe adott borral teli csutorára. Mikor mind együtt vannak, megkezdődik a tor, többnyire vacsora. Esznek, isznak, beszélgetnek. A beszélgetés tárgya ilyenkor: a megholt, a pap és a „mestör“, főkép ez utóbbiról folyik — pro et contra — a véleményharcz ; mindegyik — mert rendesen vidékiek is vannak — a magáét iparkodik kiemelni : „No má’ hiába mindön szóbeszéd, a mi mestörünk mégis csak többet tud, mint a keetöké.“ Később már annyira nekimelegednek, hogy a vinkó hatása alatt — kivált ha a halott „nem volt bánatos“ — nótára „fogják a dógot“ s csak úgy éjfél felé szállingóznak haza. Busó-járás. 4 A baranyai soka'czoknak is meg vannak a sajátságos szokásai ; de talán valamennyi közt legkülönösebb a „búsó-járás“, mely egyedül Mohácson ismeretes. Tárnái Károly dr. következőleg Írja le a mohácsi búsókat : A farsang utolsó napjain Mohácson látható „búsó-járás“ különösen kedvelt ősi szokáson alapszik. Mohács a mondott három napon át fene- kestől föl van fordulva. Minden utczában hangzik a búsó kolompja, tülkölése, ordítása, mely főleg a „báú“ szónak borzalmas hangoztatásából áll. Nincs a napnak, vagy az éjszakának az az órája, melyben a búsót
