Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei
IRO BARANYA NÉPEI. látni, vagy hallani ne lehetne. Legkedveltebb gyülekező helyük mégis a búsóknak a sokacz városrészben levő egyetlen nagyobb térség, melyet a sokaczok „kólistye“-nek, vagy „leginká“-nak neveznek. Száz és száz búsé itt összegyűl különösen a délutáni órákban. Minden utcza esak úgy ömleszti a búsót a mondott térségre. A nép természetesen szintén ide tódul. Van aztán itt tülkölés, táncz (kóló) dudaszó mellett ; otrombánál otrombább tréfa, duhajkodás, sulianezkodás, ordítás, gyereklárma, asszonysivalkodás. Bizony nerü valami esztétikailag ' szép' ez a farsangi mulatság. Maga a búsó nagyon visszataszító külsejű. Fejére szőrére fordított báránybőrt húz, mely az arezot eltakaró álarezot tartja. Az álarcz pedig, mely fából van faragva, borzalmas pofát mutat és többnyire vörösre van festve. A fogak vigyorognak a feketére mázolt óriási száj üregekben. Egy fog rendesen ki van ütve, minthogy a búsó annak a helyén dugja szájába bűzös kapadohánytól illatozó, rövidszárú pipáját. A további kosztüm áll pedig egy szintén szőrére fordított ködmenyből, melyet a derékon egy, a jószágtartásnál használt széles szíj tart össze és erre a szíjra elül a közepén egy marhakolomp van lóggatva, melyet a búsó, különösen ha valakit ijesztgetni akar, borzalmasan szokott rázni. A búsó ritkán hord kifordított nadrágot, legtöbbnyire gatyát, mely â csizma fölött szalaggal van összekötve. Kezében fabuzogányt tart, vagy valami döglött állatot, vállán pedig az óriási tülköt. A búsó nagy előszeretettel fetreng a sárban, pocsolyában, az utczaárkok vizében, legyen bár akármily hideg s jobban örül a durva tömeg és az utczagyerekek röhögésének, mint akármily szinész az ő színpadi dicsőségének: Mulatságát képezi továbbá ennek a szörnyű álarczos- nak, ha a menyecskéket és lányokat a tömeg pajzán röhögése közt szemérmetlenül összefogdossa és megcsípkedi. A sokacznő bevallott udvarlójától ezt a nyilvános merényletet egyenesen elvárja, mert abban látja a valódi hajlam nyilvánulását. Ezt csak épúgy várja, mint azt, hogy a búsónak öltözött „kedves“ a tükrökkel s festett czirádákkal ékesített „abromeni- czát“ (vizhordó) ajándékozzon neki á farsang ez ünnepén. A búsó nagy kedvteléssel hajszolja a fiúgyermekeket is, kik csapatosan vesznek körül egy-egy fürgébb, játszani kész busót. Ki aztán hamuval telt zsákkal, döglött állat testével szokta pufogatni a rakonczátlan gyerekhadat. Három nap és három éjjelen át tart ez a durva mulatság, melyet bízvást orgiának is lehet nevezni. A hatóságok, az iskola és pap hasztalan akarják elszoktatni a sokacz-népet ettől a vad szokástól. Semminek sincs foganatja, de a legkevesebb sem. Ma épen úgy folyik le ez a farsangi czéczó, mint talán száz évekkel ezelőtt, a legdurvább középkorban. Csaknem biztosan állíthatni ugyanis, hogy ez a szokás igen régi ; a középkori íz nagyon is kiérzik belőle. Mohácson az a néphit, hogy a búsók kergették ki a törököket a városból. Büszkén emlegeti is azt minden sokacz. Nem is enged ebből a szokásából semmit a sokacz-nép, amely különben is ragaszkodik ősei szokásaihoz. Az ötvenes években zsandárszuronyokkal akarták a búsokat, szétkergetni — a Bach-korszak ugyanis nagyon tartott minden csoporto-
