Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)

Baranya népei

154

BARANYA NÉPEI.

Betegség, halálozás, temetés.

Az se utolsó szokás, mely a betegségek, halálozások és temetések alkalmával nyilvánul a baranyai magyar nép közt. Somsich Sándor szerént a kisasszonyfaiak s a környékbeli népek következőkép osztályozzák betegségeiket : szömverés, ijedtség, rontás, hűttés.

Ha kis gyermek betegszik meg, fokép ha az kissé szemre való, — s melyik ne volna az, az édes anyja szemében ! — nem kutatják a baj indító okát; egyszerűen rámondják, hogy: „Szöm ártott neki; szömverés érte.“ De kinek a szeme követte el e merényletet, az most a kérdés. Gondolkodnak, hogy mostanában kik is „nézték“ meg — habár ettől őrizték, takargatták — gyermeküket s kutatják, hogy azok közül kinek is van összenőve a szemöldöke, s ha a „nízők“ közt ilyenre, ilyen „rossz szömű“-re akadnak ; nyomban megállapítják, hogy az verte meg a gyermeket. Ekkor az anya egy kis bögrében „szótalan vizet“ hoz az illető kútjáró], e jártában senkihez — bárki szóljon hozzá — nem szól. E vízbe otthon néhány gomb parazsat dob, mi alatt valamit dörmög magában, a vizet, miután megmosdatta vele gyermekét, kiönti egy tálba, vagy teknőbe ; ha ebben a kis széndarabok mind a viz fölszinén maradnak : a gyermek meggyógyul; ha pedig alászállanak, akkor meghal. Az ilyen „szömverte“ gyermekek, a kiknek mindössze egy kis hascsikarásuk volt, rendszerént meggyógyulnak.

Ha nagyobbacska gyermek betegszik meg, az „mögijedt valakitől“, vagy valamitől. Ezt akkor elviszik az öntő asszonyhoz, a ki tudálékosan megnézegeti s kérdezgeti a beteget, hogy „hun fáj“, majd viaszt forral, ezt különféle hókusz-pókusz kíséretében a beteg feje fölé tartja, azután beleönti azt egy tálba odakészített hidegvízbe. A forró viasz a hideg vízben összefut s bizonyos alakokat ölt, ezekből magyarázza ki aztán az öntő asszony, hogy kitől, vagy mitől ijedt meg a beteg : „Bizonyosan a paptól ijedt meg a lelkem ; itt van ni, ez a hosszú levendula“ (reverenda). „Igaz is a’ — mondja a szülő — mondta a gyerök, hogy a pap mútkor ott vót az iskolába, osztán rájuk pörőt“. Vagy : „A mestertű ijedt mög, itt van (mutogatja) a bajsza, még a pácza is — ahun ni ! — mögláczczik a kezibe.“ „Igaz is a’, mútkor mögbüntette a gyerököt“. S a gyermek, habár nem úgy van is, helyben hagyja, nem mond ellent szülőinek. Ráadásul ad nekik egy pint olyan se árt, se használ féle kotyvalékot, hogy — míg belőle tart — azzal mosdassák; meghagyja, hogy ha kilencz nap alatt a beteg meg nem gyógyul, újra vigyék el hozzá, akkor majd „megmondja, mi lesz.“ Ha a beteg gyermek a laikus — így az öntő — által is szemmel láthatólag „halálra való“, úgy a ravasz asszony az összefutott viaszdarabokból a „kaszás formáját“ nézi ki s előkészíti a szülőket a beteg halálára; mindazáltal egy kis reményt is nyit nekik, nagy bölcsen így szólván : „Egy hónap alatt elválik, vagy möggyógyul, vagy möghal.“ Ha az öntőasszony ilyen szóval bocsátja el őket, úgy „még egyet porbának“