Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)

Baranya népei

BARANYA NÉPEI.

143

dicserem, dicsérje meg magát, mert belevágattam fél tábla szalonnát, tizenkét disznónak elejét, hátulját, keresse meg benne ki-ki fülét, farkát. Mivel pedig most a káposzta itt vagyon, ki-ki az evéshez jó buzgóan fogjon, hogy restsége miatt éhen ne maradjon és aztán elémbe panaszokat nyújtson.

Mikor a kocsonyát hozzák :

— Ismét megérkeztem uraim, sokára, de merem mondani, nem jártam hiába, mert olyan jó étket hoztam valójában, mely első kocsonya az étkek sorában. Ezen eledelért nagy próbát is tettem, egy szilaj bikával hét nap verekedtem, kicsinyben múlt, fogam hogy ott nem feledtem. De oda se neki, csak hogy legyőzhettem, nosza hevenyében a bőrit levettem, a fejét nyakastól egyszerre leszeltem, ezt a jó eledelt ebből készítettem, megvallom uraim, ezt én is szeretem. Mivel hogy nincsen több ilyen ízes étek, erre a magyarnak vizet inni vétek. Itt a jó kocsonya, uraim vegyék el, széles jó étvágygyal, kívánom, egyék el ; ámde erre bort is sokat igyanak és így mindannyian szépen mulassanak. Többet már nem hozok, rá ne is hízzanak.

Ezután hozzák a pecsenyét, ennél :

— Itt hozok sülteket, számtalan sokfélét, azért köszörülje jól meg ki-ki kését, hogy el ne csorbítsa a tányérja szélét. Húzza kend meg komám rekedt hegedűjét ! Nincs párja étkek közt a jó pecsenyének, mert ez vidámságot okoz az elmének. Ősatyáink miért voltak olyan vének, azért, mert borral és pecsenyével éltek. Tessék hát uraim, vegyék el kezemből, jó nagy darabokat metéljenek ebből, de bort is igyék rá, aki eszik ebből, mert ha bort nem iszik, nagy foga nő ettől.

Utolján süteményt hoznak, ekkor :

— Itt van fáin lisztből jóféle sütemény, nincs ebben sem ánis, sem mustár, sem kömény, czukorral vegyítve nem is igen kemény, aki ilyennel él, nem bántja a köszráiy. Elhoztam végre hát a jó béleseket, mozsola- szőllővel telt édességeket, tudom, hogy szeretik az itt levő szüzek, annál is inkább az öregek és őszek. Itt van jó uraim, valamint a vont méz, mindjárt megkívánja az ember, ha ránéz, bátran lehet enni, gyomornak nem nehéz, fogjon meg hát minden darabot kilencz kéz.

A mikor a vacsorázásnak vége, a vendégek fölkelnek, a czigányok pedig, a kik vacsora alatt folyton húzták, leülnek az egyik sarokban levő asztalhoz vacsorálni. Míg ezek esznek, a menyasszony sorra csókolja a vendégeket, amiért mindegyiktől kap néhány krajczárt; a fiatalok dévaj- kodnak, siettetik a czigányokat, hogy végezzenek már az evéssel, mert „viszked a talpuk.“ Húzza a czigány, a fiatalok járják a „libbenős csárdást“, ha a czigány félbehagyja, biztatják: „hogy volt?“ Az új menyecskét, a ki vacsora után újból átöltözött, férjén kezdve, mindenki sorra tánczoltatja. Az öregebbek az asztalnál ülnek, beszélgetnek, isznak s közben-közben „fónak“ az asztalon hagyott sültekből, pecsenyéből, tésztából, „kőttesből“ ; az emberek pipáznak, szivaroznak, még a gyerekek is. Mikor a czigány pihen, a legények, fiatalabb emberek körbe állnak s ki