Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - G. Anna
(dolgoztunk). Ezt én nagyon bírtam, ezt szerettem. Nehéz volt. Bányaomlás volt és egyszer csontrepedésem volt a combomon. Elkerültem a kórházba és sokáig feküdtem, míg megint lábra tudtam állni. Azután betegápolónak kerültem oda a kórházba. A lágeri kórházba. Ott voltam egy fél évig, ott is úgy, nem hogy én most dicsekedni akarok, de volt mindig egy kis szerencsém. Máriának, nekem is. Mivel hogy a lágerban ápolónő voltam, minden tiszt, minden konyhás, mert onnan hordtuk az ebédet a betegeknek, azok mind ismertek. Lágeri alkalmazottak voltunk. Na és akkor, amikor már ki kellett menni dolgozni, akkor már mindenki ismert. Amikor először kikerültem a bányába, akkor meg volt egy brigádos, orosz, egy fiatal és hát én ezt nem ismertem és hát durva volt hozzám... Mondom neki, ennek az asszonynak: Hagyja magát megverni? Én nem tudtam, hogy németül tud. Megértette. Hát hogy olyat ad nekem, így meg úgy! Engem beosztott csillésnek. Én meg azt mondtam, nem megyek csillésnek, azárt nem, mert nem ismerem a fejtést, nem tudom, hogy hogy kell menni. És hogyha majd ismerem a bányát, akkor... Annyira mérges lett, hogy én azt mondtam, hogy nem! Hozta az akumlátort és odavágta. De én meg lehajoltam, neki a csillének, az meg szétspriccelt. És hát egy akumlátor nagyon drága volt.Hogy hogy merem én ezt mondani? Lejött, legyalogolt, én meg annyit mondtam neki, köszönöm szépen és elindultam kifelé. Mindjárt ment a brigádoshoz és azt mondta, hogyha én bemegyek a lágerba és elmondom, hogy... Meghallgatnak? Meg, mert mindenki jól ismeri, jó munkás meg minden! Meghallgatják. Akkor egy kicsit megijedt, mert nem lett volna (szabad) velünk ilyen gorombán bánni. Hát akkor meg utánam küldött lányokat, hogy hívjanak vissza, hogy ő nem fog engem bántani, így meg úgy. Én meg azért se. Nem megyek vissza! Hát küldte a brigádost és azt mondja: „Gyere vissza” - azt mondja, mert mégis, úgyis el kell majd jönni. „Nem megyek én vissza!” Hát és akkor nem tudtam fölmenni, mert lent nagyon sok csille kellett, úgyhogy nem tudtam fölmenni, mert csak akkor lehetett fölmenni, ha szabadult a „streck”. Hát nem mentem föl, de dolgozni sem dolgoztam. Hát reggel kérdezte, hogy hát ott van az Anna? Azt mondja a brigádos, ő nem tudja, hogy ott vagyok-e. Pedig ott voltam. Nem szóltam, mert azt mondta: ne jelentsd föl, mert lehet, hogy megmarad brigádosnak, mármint az orosz brigádosnak és akkor lehet, hogy kiszúr velem. „Dehogy szúrtok ki velem!” Mindjárt mikor meglátott, hogy hát osszon be, menjek le itt meg itt dolgozni. Na én intettem, azért se. Nem hallgatom meg és nem megyek. Na és akkor ez ment egy pár napig. És akkor volt egy öreg bácsi, aki szintén bányász volt és én oda kerültem (hozzá) csillésnek. Egy orosz lány hívott, hogy menjek. Azt mondja, hogy ő ismeri már a „strecket” és ő megtanít engem. Na és ez az öreg ember annyira hasonlított az öregapámra, ez is olyan kemény munkát végzett, mint az öregapám, és nagyon 91
