Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)

II. Interjúk és írásos emlékek - G. Anna

orosz tiszt kísért minket, elég rendes volt. Ő tudott egy kicsit németül. És akkor akart nekünk magyarázni, hogy hát „viel Mann gestorben”.

És akkor oroszul, ahogy tudta. Egy kicsit mosolygós volt, meg hát elég rendes. Nem féltünk akkor tőle, mert láttuk, hogy rendes. Na hát elkísért minket a kolhozba.

A kolhozban, amikor odaértünk, éppen egy disznóólféle volt csinálva és egy kétkerekű kiskocsi volt, éppen kihúztak ott egyet (egy halottat). A csizma még rajta és Tá-a kocsira. Ez meghalt. Na amikor ezt láttuk! Na jó helyre visznek minket! Elvitték. Hát egyetlenegyszer sem mentem arra. Ott el lettek temetve. De ahogy el lettek temetve! Be lettünk osztva mezőgazda- sági munkára. Az a mezőgazdasági munka borzasztó volt. Mindenfélét csináltunk, de mindenhol van, hogy egy kicsit szerencsés az ember. Szerencsém volt a barátnőmmel, hogy kint mindenki azt tudta, hogy testvérek vagyunk. Mindig együtt voltunk. És volt egy, egy... biztos, hogy nem volt orvos, csak doktornak mondtuk, egy fiatal, lehet, hogy volt is, de mindig azt mondta, hogy hát... - egyszer rájött, mert azért, amit otthonról vittünk ágyneműt, arra G. Anna, meg S. Mária volt ráhímezve. Hát ha testvérek vagyunk, miért van nekem G. A. és őneki S. M. Magyaráztam neki, hogy más apja volt, mint nekem. Ők ezt elhitték. Meg még, akik Romániából voltak, a szászok is azt tudták, hogy mi testvérek vagyunk.

Mi olyan szerencsések voltunk, hogy ezek az orosz nők, akikkel dolgoztunk a kolhozban, ezek az orosz nők, volt egy orosz „brigádnő” is (köztük), ezek úgy szerettek minket. Egyik nap az egyik ment a tehenekért és akkor délbe vissza kellett kísérni. Délután megint egy másik. A tehenek már tudták, hogy hová kell (menniük), mert mi nem tudtuk, hogy kié ez a tehén, hát azért kellett kísérni. Voltak ottan is nagyon rendes emberek, akik adtak ezt-azt. Egy asszony nagyon szeretett minket. Ha már elkísérte a teheneket, akkor mindig küldött (valamit), hogy az Annának is (legyen). Ha én (mentem), akkor a Máriának küldött. Csépeltünk, kazlat raktunk. Amit otthon azt mondta volna az ember, nem létezik, nem tudom tovább megcsinálni, ott mindent, mindent megcsináltunk. Ott sokat kellett kibírni. Sokszor, nagyon sokszor úgy volt, hogy már nincs tovább. Megint erőt kellett meríteni és hát megint tovább.

A Mária beteg lett és ki lett írva, hogy a betegtranszporttal ő hazamegy. Na és hát akkor, hogy én a testvére vagyok, akkor azt mondta a doktornő, hogy engem is beír. Na hát akkor úgy volt, hogy elmegyünk haza. Összeállítottak (bennünket), most megyünk a lágerba és onnan indulunk. Szépen átkerültünk^de nem ment transzport, ott maradtunk. Másnap megint be lettünk osztva. O nem oda lett beosztva, ahová én. Én akkor a bányába kerültem. A bányában sokkal jobb volt, mivel 8 órás volt (a műszak). Reggeli műszak, délutáni műszak és esti. Úgyhogy három műszakban

90