Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Bagi Pálné naplójának részlete
minden nehéz megpróbáltatáson. Ennek a reményében küldök hozzátok a messze Oroszországból üdvözletét a viszontlátásig, ölel, csókol Benneteket szerető lányotok: L. Drága Palikám, édes kicsi lányom! Remélem nem hiába írom e levelet és legalább már Te otthon vagy a kicsi lányunk mellett! Pedig, ha őszinte akarok lenni, valami ösztönöm azt súgja, hogy Te sem vagy otthon, hogy Te is kint vagy a nagyvilágban valahol. Ha tudnád, drága apukám, sokszor mennyire elfog a vágy utánad, mennyivel másabb lenne, ha te is itt lehetnél velem, de úgy látszik, énnekem mindenütt magam kell megvívnom az élettel. Talán jobb is így, hogy nem kell lássalak a piszkos bányászok sorában. Édes Palikám, sokszor úgy el is gondolkozom, hogy milyen is lenne, ha mi még egyszer találkoznánk ennyi idő után. Biztosan mindegyikünk nagy változáson ment keresztül. Sokszor úgy félek, hogy nem leszel már az én édes Patyukám az én régi Palim, aki olyan nagyon szeretett engem. Azért is félek ettől olyan nagyon, mert tudom, hogy csak egy valakit lehet úgy szeretni, mint ahogy én szeretlek téged. És tudom, hogy nincs még egy a világon aki pótolni tudna Téged. Sokszor vagyunk idekint is férfi társaságában, együtt jövünk-megyünk a munkára, de nem tudom miért tartom olyan kiállhatatlannak valamennyit. Hiába olyankor mindig a Te arcod tűnik fel előttem. És olyan bolgod büszkeség tudni azt, hogy az én Palim mennyivel különb ember mindegyiknél. Olyan sok mindent szeretnék már Neked elmesélni, olyan sok lenne a mondani valóm...- Ennek a levelemnek a folytatását már nem tudom lemásolni a következő lap már elkallódott, ezzel aztán be is fejeztem a levélmásolást, habár egészen bizonyos hogy több levelemet is kaptak meg, mint az itt lemásoltak, de azok vagy elvesztek, vagy teljesen elolvashatatlanná váltak, mivel ceruzával írtam őket. E fenti levelem az első Oroszországban töltött karácsonykor írtam 1946-ban, majd az ezt követő év januárjában kaptam az első levelet otthonról, amit az apám szintén karácsonykor írt. A levelében a legkisebb híradást sem tud adni Paliról, meg aztán az elkövetkező tavaszi hónapok valamelyikében a nagymamám sógornője írta meg az unokájának, hogy Pali az én Palim nincs többé. Éppen szegényes kis bányász fehérneműmet mostam a mosókonyhában, mikor jöttek ezt a hírt csak úgy odavetve a tudtomra hozni, hogy mit váltott ez a hír ki belőlem, azt csak a szobatársaim tudnák megmondani, és megérteni csak azok, akik már átéltek ilyen szörnyűséges órákat. Akkor bányába jártam és bizony elég rossz bőrben voltam, mert hiába az erős fizikai munkát csak nem bírtam én. Hát még ezután aludni sem tudtam. Az ennivaló már amennyire az ottani kosztot ennivalónak lehetett nevezni, se ment le a torkomon, a lábaim tele gennyes sebekkel és így kellett járnom le a bányába, sokszor azt hittem 353
