Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Bagi Pálné naplójának részlete
megőrjít ez a sötétség és a bánat. Ültem a felfelé vontatott tele vagon tartóláncán, ami pedig szigorúan meg volt tiltva, mivel nagyon sok esetben a lejtőn dróton felhúzott vagonok közül az egyik megszabadult és nagy robajjal rohant a mélybe, amikor természetesen az utána következő vagont is elüthette azzal együtt, aki a vagon tartóláncán kapaszkodva ült. Mit törődtem én a veszéllyel, kapaszkodtam a láncba és hányszor végig sírtam az 1 km-s lejtőt. Ha véletlenül egy vagon leugrott a sínről, amire vigyáznom kellett volna, a munkavezető jól leszidott, mit érzett ő abból a nagy fájdalomból, ami nekem a bensőmben dúlt, sajgott. „Léná szigdá plácsit.” - (Léna mindig sír!) - legyintett dühösen, mikor látta kisírt arcomat, tudta hogy meghalt az uram, de csak röhögtek rajtam („Bugyet drugoly!”) Lesz másik vigyorogtatta undok foghíjas pofáját rám. Nem volt még csak 30 éves, de olyan vén volt az ábrázata, mint egy 40 évesé. Ebben az időben már kiestem a kegyeiből, ami csak addig tartott, míg jó kedvet tudtam mutatni, míg dalolva ültem a vagonláncon és jó megtudtam felelni pikáns vicceikre. Ha meg pláne, még azt remélte, hogy a magyar nőket is úgy a kezükben tudják tartani, mint az oroszokat. Éreztem, határozottan észrevettem, hogy tetszem az orosz munkavezetőnek, mindenkor nagyon jó munkára osztott. Legtöbbször szignáltam vagy telefonáltam a földalatti bányaközpontba, ha valami hiányzott, vagy ha a telefon rossz volt, ami legtöbbször úgy sikerült, elküldött oda, ami vagy 3 km-re volt a mi munkahelyünkhöz. Mert arra szörnyen büszke volt, hogy az ő magyar bárisnyája milyen jól beszél oroszul! Vagy vízért mentem kis kerekes hordóval a lifthez. Igen hízelgett a hiúságának, hogy érdekelt a bánya, szinte kérkedve magyarázta a különböző helyeket. Természetesen tyúk eszével, hogy is sejthette, hogy mindez énnálam csak afféle majmolása az érdeklődésnek. Már egy pár napja ültem szintén az ő jóvoltából egy kis felvonó gép mellett, amit természetesen villany hajtott és így veszélyes volta miatt gyumikesztyűvel kezeltem. Mikor ő az ötven méternyire lévő, még soha nem látott lejtős folyosóról kiabált nekem, hogy menjek csak oda, mutat valamit, kicsit borzongva engedelmeskedtem, mert itt ezen a helyen mindig féltem, az én kis gépem egy kis térségben állt előtte a sötét keresztfolyosó, azon túl a folyton suhogó ventilátor a gépem mögött egy nagy szárnyas vasajtó, aminek háttal sose mertem ülni mindig úgy féltem, hogy onnan kijön egyszer valaki, pedig hát ottan senki sem járhatót, mert borzasztó magas feszültségű áramok központja volt mögötte, ami szintén búgott. Szóval hátborzongató helye volt ez nekem a bányának. Most ezek a fekete ajtószámyak is nyitva voltak és azon a helyiségen is túl egy kis imbolygó fény jelezte a dohos folyosóról, hogy honnan szól főnököm hívó szava. Szívdobogva vettem kezembe a lámpát és átmentem a huzalokkal tele, árammal telített helyiségen, félve gondoltam rá, hogy csak nem akar 354
