Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - R. Ádám
meg mint egy kölök belekerültem, mert egy nagyfejű ott azt mondta, hogy ezt a gyereket is bele kell választani, mert ezt nem bántják. Hát aztán elindultunk a parancsnokságra. Hát ott kívül kellett menni az őrségen. Na, az őrségen én már egyedül voltam. A másik kettő az szépen lekopott. Azon az ötven méteren meggondolta magát, de hát én ugye, mint meggondolatlan, elmondtam, hogy miért jöttünk és hát beszélni akarok. Kiszólt (a parancsnok), vagy kikiabált. Azt mondta, hadd jöjjön. Én végül is a táborparancsnok elé kerültem. Elmondtam neki kendőzetlenül, hogy... Tudott oroszul? Elég tűrhetően. Mi elégedetlenek vagyunk és ez így nem mehet tovább. Még valami olyasmit is mondtam, hogy ha ezen nem javítanak, mi sztrájkolni fogunk. Hát szerencsém volt. Jóindulatú volt nagyon, mert rögtön azt kérdezte, „na és hányán kellett volna, hogy jöjjenek?” „Hárman!” „Miért egyedül vagy?” „Mert kettő meglépett.” Hát ő tartott ott egy kis kioktatást, hogy az emberek nem bántják egymást és ő most megtehetné, hogy megbüntet, elküldhetne Szibériába. Ez volt a kézenfekvő büntetés. Meggondolatlanságomat is figyelembe vette és ezért ettől eltekintett, de hogy emlékezetes legyen a dolog, három éjszaka a hullakamrába fogok aludni (mondta). Ez annyit jelentett, hogy ledolgoztam a műszakot és az éjszakát a tífuszban elhaltak között töltöttem. Emlékezetes maradt! Külön temetőjük volt? Nem. Ez viszonylag kis település volt, ez a Novosahti. A nagyobb az a Sahti volt. Ennek a társaságnak a nagy része, akit innen kivittek, Sahtiba került. Ezek a (temetők) sajnos, azt hiszem azóta már a feledésé meg az enyészeté. Felmerült, azt hiszem az elmúlt év folyamán (1988-ban), hogy egy küldöttség elmenne az ott elhaltak sírjait megkeresni. Ez kétségtelen nagyon neuralgikus pontja azoknak, akiknek hozzátartozói ott maradtak, de nem hiszem, hogy ott valamit sikerülne megtalálni. Nem is jelölték meg igazán a sírokat? Nem. Hát ez egy döbbenet volt. Maga az egész tífuszjárvány úgy kezdődött, hogy az illetőt elkapta a hasmenés, aztán kezdett gyengülni, egyre gyengülni. Tulajdonképpen fokozatok voltak. Amikor elérte a gyengeségnek azt a fokát, hogy már a latrinától nem ment be a körzetébe, hanem ott a közeibe telepedett le, akkor az annak a jele volt, hogy rövid idő múlva bevégzi. Volt a lágerba betegszoba. Nem sokat tudtak ezzel segíteni. Gyógyszer nem volt. Keserűsó, halolaj. És evvel azt hiszem ki is merült az egész. Sérülésekre a kötszert általában tépésből készítették. A lágernak az egészségügyise egy mezőberényi fogász volt. Ennyit a szakértelemről. Később, 45 végétől, volt egy katonaorvos, de az nem sokat foglalkozott 339
