Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)

II. Interjúk és írásos emlékek - S. Éva

tudtunk megfelelően tisztálkodni. Nem lehet elmondani szavakkal, hogy mit éltem át, az biztos.

Az egészségügyi ellátás hogyan történt?

Volt egy „betegszoba”. Bejött az orvos és megállapította, hogy fejtífuszom van. Levágták a hosszú szőke hajamat és kaptam injekciót és valamilyen gyógyszert adtak. Az a szerencsém, hogy nem kaptam agyhártyagyulladást. El is képzeltem már magamnak, hogy tényleg nem jövök haza. Meg már nem is érdekelt az élet, hogy a szüléimét elvesztettem.

A többiek is megbetegedtek?

Nem, nem sokan! Nagyon kevesen. Egyik ismerősöm, aki hazajött, szintén Külső-Bőcsről hurcolták el, ki volt éhezve, és töméntelen mennyiségű nehéz ételt, sztrapacskát evett és egy pár nap múlva meg is halt. Mondta az orvos, amikor én is hazajöttem, hogy kevés ételt és könnyű ételt egyek, hogy a szervezetem át tudjon állni.

Vannak tapasztalatai a halandóságról?

Igen.

Milyen arányokról van tudomása?

A nők inkább erősebbek, többet kibírnak. Több férfi halt meg. A temetést úgy csinálták, hogy mit tudom én, egy zsákban... Kiásták egy árkot és bedobták (a holttestet) és szurokkal, vagy mit tudom én, leszurkozták. Nem csináltak ebből problémát. Csak kihúztak egy rubrikát, hogy most nem tudom, nem 500, hanem 499 ^fő) van. Nekik a szám kellett, hogy ennyi legyen, hogy tudjon dolgozni. így vittek el tulajdonképpen. Hogy két hétre megyünk. És mi el is hittük, hogy két hétre megyünk. Romokat takarítani Magyarországon. Nem hittük soha, hogy minket Ukrajnába visznek. Meg szénbányába visznek. Végül is egy hazugság alapján volt ez az egész dolog, mert egy fiatal lány, én, mit csináltam? Nem vettem részt sem a politikában, se semmiben. Nem elég, hogy a szüleim meghaltak, akkor engem ártatlanul még el is hurcoltak.

A lágerban milyen volt az élet, amikor nem dolgoztak?

Sétáltunk, beszélgettünk. Az egyik lány mondta: „Te, jó lenne megszökni! Á, nem.” Annyira figyeltek a katonák, nehogy utánunk lőjenek. Azt mondja: „Éva, nem próbáljunk meg? Nem! Én nem próbálok, mert ha utánunk lőnek, akkor itt halunk meg!” Nem mertem volna szökni. Szóval nem is volt rá alkalom, se mód, de ha lett volna, akkor sem mertem volna. Én féltem.

Kapcsolatuk volt hazafelé?

Mondták, hogy írjunk haza levelet. Aztán persze az első pénzünkön vettünk levélpapírt, amilyen volt akkor, meg borítékot. Meg is címeztem, de idáig nem jutott el soha. Soha nem jutott el Magyarországra.

Nem is kapott?

311