Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)

II. Interjúk és írásos emlékek - S. Éva

Nem. Nem kaptam soha. A nagynénémék már teljesen abban a tudatban voltak, hogy én már nem élek. Elvittek és meghaltam valahol. De hogy hol, azt nem tudták.

Kerestették?

Kerestettek, hogyne! Kérvényeztek, de azt mondták, nem foglalkoznak ilyen dolgokkal. Egyedi esettel nem foglalkoznak.

Hová küldték a kérvényeket, nem tudja?

Azt hiszem Pestre küldték, a Külügyminisztériumba. A bátyám hazajött és akkor ő mondta, elment a párttitkárhoz, ahonnan elhurcoltak, hogy végül is az egyedüli húgom! Ki akart jönni, felkeresni, hogy hol vagyok. Persze ilyet nem is lehetett gondolni se. Akkor írjon kérvényt, kérvényezzék, hogy él, vagy mi van vele. Azt mondták, hogy ilyen dolgokkal nem lehet foglalkozni. Úgyhogy ez egy borzasztó tragédia volt a mi családunkban. Nem elég, hogy anyámat, apámat elvesztettem, akkor még engem is elhurcoltak.

Barátságok kötődtek ott?

Igen, volt egy tiszaluci lány, az ott szintén, közel Külső-Bőcshöz, egy jómódú, gazdag lány, Gy. Etának hívták, avval összebarátkoztunk, mert egy vagonban voltunk. Azóta, hogy hazajöttem, nem találkoztam vele.

Innen Ujhelyről azért nem vittek el tulajdonképpen senkit, mert Bisztrai volt annak idején a polgármester és itt már el voltak készítve a vagonok, hogy visznek és ő azt mondta, hogy pedig innen nem visznek el senkit sem. Ilyen jellemes, gerinces ember! Kiállt az újhelyi nép mellett és azt mondta, hogy innen senkit! És nem is vittek. Ha én Újhelyen maradok, akkor én sem kerültem volna oda. De hát, ha az ember tudná előre, hogy leesik, akkor leülne.

Volt-e kapcsolatuk a civil lakossággal? Ki tudtak-e járni? __

Nem, nem. Kijárni nem lehetett, mert állandóan őriztek minket. Úgyhogy, mikor dolgozni mentünk a munkahelyre, a bányába, akkor is katonák vigyáztak ránk. Állandóan vigyáztak ránk, mint a rabokra.

A munkahelyen tudtak az oroszokkal, ukránokkal beszélni?

Ami éppen fontos volt a munkához, de úgy különösképpen nem. Aztán volt egy idős, öreg orosz bácsi, az úgy sajnált minket és egy párszor hozott nekünk lángost, vagy kenyeret, mert látta, mert mindig kérdezte, hogy éhesek vagyunk-e? Mondtam, nagyon éhesek vagyunk. Úgyhogy az egy nagyon jóindulatú öreg orosz volt és az mindig hozott nekünk ennivalót. Hát ennyit tudok mondani!

312