Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - F. Ilona
Semmire. Pihentünk, feküdtünk másnapig, amíg nem kellett dolgozni menni. Megettük azt a kis kosztot, amit adtak, aztán mindenki pihent, lefeküdt. Létszámellenőrzések voltak? Az volt. Én voltam a 399-es. Szám szerint voltunk. Minket nem tetováltak, mint a zsidókat, de mi is számozva voltunk. Én voltam a 399-es, apám a négyszázas, a nővérem a négyszázegyes. Milyen volt az egészségügyi ellátás? Tudtak mosakodni? Úgy hozott egy lajtkocsi vizet. Szerencsére mi még egy lavórt is vittünk. Valahogy, a fene tudja, olyan előrelátók voltunk, meg egy-két kis edényt, abban főztünk az olajkályhán. Meg volt, hogy egyszer-kétszer elvittek fürdőbe, ilyen fateknőben mosakodni, mert nem volt zuhany vagy kád. Egy hónapban egyszer, de a legtöbbször lavórban tudtunk tisztálkodni. Betegségek, fertőző betegségek voltak? Volt vérhas. Akkor volt egy olyan bélhurutszerűség, nagyon sokan belepusztultak, meg végelgyengülésbe a fiatal gyerekek, férfiak, nők. Amíg egy nő meghalt, addig húsz férfi. A nők jobban bírták, pedig mondom, semmi pardon nem volt, hogy nő vagy férfi. Ugyanazt a munkát végezték. Valahogy mibennünk több volt az akaraterő. Sokszor mondtam (a többieknek), amikor ott álltunk a kályhánál és melegedtünk, hogy ha haza akar jönni, akkor ne hagyja el magát, tartsa magát, majd csak eljön az az idő, hogy... Innen mi soha, azt mondták. Itt fogunk megdögleni. Mondtam, nem. Ha akarsz élni, akkor igyekezz, tartsd föl magad, akármilyen nehezedre esik és meglátod, hogy haza fogsz kerülni. Na, minket akkor elhoztak haza, a nővéreméket meg elvitték a Kaukázusba, mert nem bírták volna ki az ottani éghajlatot. Minekünk nem volt az a ruházatunk. Egyszer kaptunk egy pár facipőt, fatalpút, vászonból. Semmi mást ott nem kaptunk. Pufajkát sem? Semmit, a világon semmit. Ami sajátunk volt, ott semmit. Azért vitték el őket onnan. Amikor jött a bizottság, hát mondom, szerencsére. Négyszázan kerültünk be a menetszázadba. Bevittek minket oda vissza a nagy lágerba és feljavított kosztot kaptunk. Ez hol volt? Hát ott... Baskíriában. Nagyobb mennyiségű kenyeret kaptunk és jobb kosztot. így kerültünk vagonírozásra. Azt akarom még mondani, hogy egy vagonnal több jött, ezt már akkor az ottani tisztikar - hát akik voltak, nők, meg frontról hazajött kilőtt szemű, vagy félkarú tisztek - válogatta össze. De ott már azok jöhettek haza, akiknek volt órája, lánca, fülbevalója. Sok mondta, hogy nem adja oda, mert ez bérmaajándék, ezért meg azért. Mondom, add csak oda, mert láncot otthon tudsz venni, de életet, azt nem. Igazam volt. Odaadta és 303
