Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)

II. Interjúk és írásos emlékek - Czövek István

Ha ilyet mesélt nekik az ember, akkor csodálkoztak rajta, hogy ilyen is létezik? Máskülönben rettenetesen tudtak lopni. Bementem közéjük, mindent elszedtek tőlem. Nem maradt nálam semmi. Úgy, hogy észre se vettem. S akkor mutogatták, hogy melyik mit vett el. Visszaadták azokat nekem, csak megmutatták, hogyan tudnak lopni. Bűvészek voltak, az biztos. Olyanok is voltak, akik direkt ezért voltak bezárva. Mindenféle ember volt ott is. Engem szerettek, mert tudtam velük oroszul beszélni. A többiek pedig nem. Beszéltem velük oroszul, akkor szimpatizáltak velem. Sokáig nem lehetett velük beszélni, mert kísérték őket.

Maguk a saját őreikkel hogyan voltak?

Hát minket nem azért őriztek, hogy meg ne szökjünk, hanem hogy ne bántsanak bennünket az oroszok. Volt egy jó eset. Érdemes megjegyezni. Vittek bennünket munkára és jöttek velünk szembe az orosz internáltak gyalog. Minket autóval vittek. Én elöl a kabin fölött, mindig ott szoktam az őrrel együtt lenni. Én voltam a „brigadir”, a brigádvezetó, és akkor mindig a kabinra rákönyököltem és úgy vittek bennünket. Mindig beszélgettem az őrrel. Egyszer csak elrepült egy kavics és eltalálta a járomcsontomat. Az őr rögtön kopogott a sofőrnek, hogy álljon meg és akkor rájuk kiabált. Megállíttatta a menetet. Megtalálta, hogy ki dobta a követ. Kinyomozta mindjárt. Lehúzott két-három olyan pofont, hogy forgott az a nő és megmondta neki, hogy ha még egyszer ilyen történik, úgy bezáratja, hogy soha nem jön ki a napvilágra. Éppen úgy az őrt is el tudta volna találni. 0 azért volt mérges, hátha őt találta volna el. Nemcsak azért, hogy most éppen engem talált el, hanem azért, hogy ne csináljanak ilyet. Megtalálta, megpofozta. Ott mindjárt a helyszínen.

Megmondták ám a nők, hogy ki dobta. Elárulták egymást.

Amikor mi hazajöttünk egészségesen, Máramarosszigeten azt mondtam, hogy én jugoszláv vagyok. Volt is ott egy jugoszláv század. Egy hónapig voltunk ott. írtam a nagybátyámnak Pécsre, írjon nekem egy lapot, hogy bemehessek Magyarországra. Mert ha valakinek ott hozzátartozója élt, akkor az Máramarosról bemehetett. Kaptam egy lapot, hogy a nagybátyám Pécsett él, bejelentettem a stábnál, és akkor bejöhettem. Debrecenben nem sokáig voltam, mert a kollégáim küldtek pénzt, hogy menjek el hozzájuk, és én akkor elmentem vendégségbe. Nagy királyba, Vas megyébe. Három hónapig voltam ott. Ez a Kálmán, a Gy. velem együtt jött haza Debrecenbe. írtam neki, ha megjön a jugoszláv komisszió, akkor azonnal írjon nekem, mert akkor én is jövök haza. írt nekem akkoriban egy lapot, hogy jöjjek azonnal, mert itt van a jugoszláv komisszió, megyünk haza. 1949. március 17-én értem haza ide Jugoszláviába, Kopácsra. De egy hónapig még Sándorban voltam, mert visszatartottak, olyan korosztályú voltam, akik Újvidéken voltak a kivégzéseknél, vagy mit tudom én, miknél. Ezek a húsz298