Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Nagy Rózsa
az álomnak tulajdonítottam, hogy ilyen igaz, ha harmadszorra..., ez így van. És nem örültem neki. Nem örültem, hogy haza fogok jönni. Mindig hazavágytam, honvágyam volt. Belegondoltam, hogy hová fogok menni. Mikor nekem nincs senkim. Hová fogok menni? Mit fogok csinálni? Ha én hazajövök, engem... Olyan hangok voltak, hogy akik el voltak ítélve, azokat itthon megint elítélik. Szóval, ilyen helyzet volt. Akkor minek jövök haza? Már elgondoltam azt, hogy én majd egy év múlva szabadulok és akkor ott már szabad ember leszek. Ha csak ott Krasznojarszkban. de akkor is. Borzasztóan érintett ez engem, hogy most mi lesz velem, hogyan lesz itthon? Hát mégiscsak összeszedtek. Ezt a Vilmát, aki a fürdőben volt, meg én voltam ott magyar, ő és a férfiak, de nem ismertem azokat a férfiakat. Külön férfi vagon volt, külön női. Már ott, amikor beállt a vagon, Bolhásnak az állomásán, már tele volt az egész szerelvény magyarokkal, úgyhogy mi páran voltunk, minket már úgy vittek oda egy autóval, teherautóval és úgy raktak be a vagonokba. Elvittek bennünket „Dzsesz- kasztánba”. Nem volt olyan nagy csomagunk, de már ez is volt, az is volt. Az utolsó évben már a munkáért némi fizetés is volt. Nem pénz alakjában, hanem kartonja volt mindenkinek, és üzlet volt a lágerban és abban az üzletben élelmet lehetett venni és hát mit tudom én, ami nőknek... egy-egy harisnya, vagy egy-egy kendő, egy alsónemü. Ezt már meg tudta venni. A kartonról mindig kivonták, amit vásároltunk. Nem sok volt ez, de hát... Meg cseréltünk. Ki hogy tudott. Mindent úgy csináltunk, hogy azért hát valami mégis legyen. Meg amit kaptunk, azt annyira spóroltuk, annyira megőriztük, meg átalakítottuk. Szóval hát, mint nők, ugye. Azért már volt egy kis csomagom. És akkor levittek „Dzseszkasztánba”. Ott bevittek a lágerba és én hallottam, hogy az én brigádvezetőnőm oda lett helyezve. Ez a Julia Ivánovna. Érdeklődtem, tényleg ott volt. De nagyon beteg volt. Nem tudom, hogy fölépült-e, vagy nem. Nagyon beteg volt. Kórházban volt, de azért tudtam vele pár szót váltani. Rettenetesen örült, hogy találkoztunk és annak is, hogy én elmehetek haza. Pár napig voltam „Dzseszkasztánba", aztán ott is összeszedték azokat, akik ott voltak és akkor bevagoníroztak bennünket. „Dzseszkasztántól” egészen Lembergig (Lvov) nem is jöttünk ki abból a kocsiból, azokból a vagonokból. Jöttünk hazafelé. Nagyobb megállóhelyek: Kujbisevre emlékszem, mert ott forró fizet vettek föl. Fejmagasságban voltak az ablakok, ki lehetett nézni. Zárva volt, de ki lehetett nézni. Nem lehetett kint maradni. Ha valaki kérte is. Ott már hallottam a vagonban, hogy valaki kérte, mert gyereke volt, mert voltak olyan lágerek azért, ahol ilyen körülmény is volt. Együtt voltak, vagy mégis csak valahogy gyereke volt neki. Hogy kint akart maradni a gyerek miatt, mert a gyereket elvették tőle, de nem lehetett. Még a gyerekre visszatérve, volt aki velünk jött haza, Lembergbe, akiket már összegyűjtöttek. Sokáig 282
