Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Nagy Rózsa
neveztük saját magunkat, mert mindenki rab volt. Elég jól ment. Aztán megtanultam közben, hogy hogyan kell a motort kezelni és akkor már rám bízták a motorkezelést is. Éjszaka mentünk dolgozni és éjszaka én voltam a motorkezelő. Ha valami történt, akkor leállítottam, aztán ha olyasmi volt, hogy nem lehetett mit kezdeni, akkor leállítottam és akkor be volt írva, hogy ennyi időt állt és az be volt számítva a munkánkba. Nem volt kiesés a fejadagra nézve, ami a legfontosabb volt. Legtöbbször aztán úgy csináltuk, hogy minél többet álljon, akkor tudtunk pihenni. És azért a fejadagot megkaptuk. Aztán volt egy incidensem, innen elkerültem, mert mivel ott dolgoztam a gépek körül, kapcsolatba voltam a szabad emberekkel. Többet voltam kapcsolatban, mint az, aki nem volt kötve máshoz. És ugye a lányok... Ukrán lányok voltak, sok ukrán nő volt köztünk. Lengyelek, lettek, litvánok. Természetesen oroszok. Oroszul beszéltünk. És ezek a lengyelek és ukránok nagyon szerettek volna írni haza levelet, de nem lehetett, csak kétszer egy évben. Kapni kaphattak ők levelet, meg csomagot is, de írni nem írhattak. Rábeszéltek. Te ismeretségbe vagy az emberekkel, írunk levelet, megírunk benne olyasmit, amiből majd fogják tudni, hogy megkapták. És ha küldenek csomagot, akkor te is kapsz. Hát persze, hogy kapaszkodtam, nem gondolva a következményekre, de én is ragaszkodtam ahhoz, hogy kapjak valamit. Kicsempésztük a leveleket. Kicsempésztem, hát odaadtam. De nagyon szigorúan vették. Azt mondták, ha valakit rajtakapnak azon, hogy elfogadja a leveleket a raboktól, azt elítélik. De azért mégis voltak emberek, akik ezt megtették. Na és akkor persze minden lány várta, hogy na megérkezett a levél, kap-e rá csomagot. Akkor kapott csomagot és én is megkaptam a kis részemet és hát így ahhoz, ami a lágernek volt a normája, nekem is jött mindig egy kicsi pótlás. Aztán persze ezt sokáig nem tudtam űzni, mert a brigádvezetőnő észlelte és bejelentette. Orosz volt? Orosz volt, igen. Rab volt ő is. Talán tizenöt évre volt ítélve. A lágerban nagyon elterjedt dolog volt, hogy egymásra árulkodtak. Direkt voltak spiclik. Direkt voltak állítva spiclik. Figyelte, hogy kinek van kése, mert kést nem lehetett használni. Bökőszerszámokat, vagy mit tudom én..., meg hogy mit mond. Nos, ez a Duszja beárult engem. Bevittek az irodába és azt mondták, hogy többet nem mehetek ide dolgozni. Meg leszek büntetve, bent kell maradnom a zónában, a láger területén. Hát persze nagyon bántott. Három napig ki is bírtam valahogy, de utána..., söpörgetni kellett az udvaron, meg a szemetet szedni. Hát ilyen munkát... Nagyon bántott, nem szerettem ezt csinálni, inkább kimentem, akkor nem gondoltam semmire vissza. Szóval nem zavart az, hogy itt vagyok és mennyit éhezek, mennyi szenvedésem van. A többiek között azért már elvoltam, mert akkor már elég jól beszéltem oroszul. Elmentem az irodába, kértem a főnököt, hogy... 271
