Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Eibeck István
elindult velünk a vonat Erdély felé. Most nem Plojesti felé, hanem közelebbi úton, a Gyimesi-szorosnál léptük át a Kárpátokat. Kis-Gyimesnél álltunk meg először, majd pedig hát onnan Csíkszeredán keresztül Kolozsvár, majd Nagyvárad volt az utolsó nagy állomás. Útközben a tiszti vagonban, amely a mozdony utáni első vagon volt, egy délelőtt valamennyi vagonparancsnoknak, én is az voltam, be kellett menni a vonatvezető főparancsnok orosz tiszthez, aki tájékoztatást adott részünkre, hogy Magyarországon mi a helyzet, milyen pártok vannak. Rövidesen választások lesznek, és hogy kikre szavazzunk. Ezt tudatosítsuk valamennyi vagontársainkban. Majd visszakerültünk a saját vagonunkba. A magyar határ előtt ismét kiraktak bennünket. Ki kellett szállnunk és ismét átvizsgálták a vagonokat, hogy nem tartózkodik-e illetéktelen (ott), majd pedig a vagonba visszatérve ránk is csukták. Éjjel tájt lehetett, 1947. július 28-án, amikor átléptük a magyar határt Biharkeresztesen és ott a vasútállomáson megállt a szerelvény. Kinyitottuk az ajtókat. Cigányzene- kar volt. Elhúzták a magyar himnuszt. Mi sírva szálltunk ki a vagonból. Letérdeltünk és megcsókoltuk az anyaföldet. Vöröskeresztes nővérek babgulyással és fehér kenyérrel szolgáltak ki valamennyiünket. El sem mondható, milyen érzés volt egyszer ismét hazai területen lenni, a mieinknél és a magyar kosztot enni! Kis ünnepség után visszaültünk a vagonokba és elindultunk Debrecenbe. A debreceni vasútállomás mellett, valószínűleg egy valamikori laktanya lehetett, raktak ki bennünket, majd bementünk a laktanya területére. Először orvosi vizsgálatnak vetettek alá bennünket, meg is röntgeneztek, belgyógyászati vizsgálaton estünk keresztül és kérdezték, hogy mi a panaszunk. Én megemlítettem a szívemet, hiszen azzal engedtek tulajdonképpen haza, de az orvos nem talált semmit és csak annyit írt a leletre, hogy szívpanaszok. Ezután reggelit kaptunk, majd pedig megint kihallgatásra kellett menni, külön szobára, ahol ismét el kellett mondanunk, hogy hol, mikor, hogyan kerültünk ki a Szovjetunióba. Kik vagyunk, mik vagyunk? Majd megkaptuk a Népjóléti Minisztérium Hadigondozási Felügyeletétől az igazolást, azt, hogy kik vagyunk, mikor estünk fogságba, mikor érkeztünk haza, mi a foglalkozásunk, mit hoztunk és ugyanakkor öt forint gyorssegélyben részesültünk. Ott is ebédeltünk, majd késő délután engedtek valamennyiünket szabadon és Debrecenből már mindenki arra utazott és oda, ahova akart. Kaptunk egy igazolást, ami a vasútra érvényes volt, egészen hazáig. Ügy éjjel 10 óra körül indult a személyvonat Debrecenből Budapestre, és valamennyien dunántúliak, így a hőgyésziek is, ezzel a vonattal utaztunk Budapestre. Vonatunk reggel hat-hét óra között érkezett a Nyugati pályaudvarra. Amikor a vonat befutott, ott ismét meghökkentünk a 246
