Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Eibeck István
kellett, hogy ítélkezzenek felettünk. A táborparancsnok azonban összetépte a papírt, hiszen őneki is én szállítottam a cipőtalpat és a többi tiszteknek is, tehát nem volt neki joga arra, hogy engemet ezért megbüntessen. Persze (ha) egy orosz munkást fogtak el ilyen lopáson, az komoly büntetésben részesült, sőt előfordult az is, hogy kényszermunkára ítélték. Itt kell még elmondanom, hogy a tiszteknek, a lágerbeli tiszteknek nemcsak hát cipőtalpnak valót, hanem a fatelepről éjszaka igen sok bányafát és pallót szállítottunk a lágerba és onnan ők továbbszállították a lakásukra, vagy illetőségi helyükre, ahol építkezéshez fölhasználták. A legtöbb esetben a tisztek szénszükségletét is mi szereztük be és a lágerből azt szabadon hazaszállították. Itt kell elmondanom egy sztorit is. Még 1946 kora tavaszán U. Lajos barátom közölte velem, hogy a bátyja, aki a lágertől 10 km-re eső másik szénbányánál, Artyomban lévő táborban volt és mint állatorvos hallgató a tábor orvosa is volt, közölte valamilyen úton vele, hogy x napon x órakor Sahtiban, a kórházban lesz és ha egy mód van rá, menjünk el és látogassuk meg őt. Mondtam neki, rendben van, szívesen elmegyek vele Sahtiba. Aznap délután a lágerből úgy kéretőztünk ki, hogy most megyünk ki a bánya fürdőjébe és majd visszajövünk rövidesen. De nem oda mentünk, hanem elmentünk a villamos megállóhoz, amely a városba vezetett. Felültünk a villamosra, beutaztunk Sahtiba a városba, megkerestük a kórházat és abban az időpontban be is mentünk, amelyet az ő bátyja közölt, hogy ott fogunk találkozni. Ahogy bementünk, már a lépcsőházban találkoztunk vele. Hát nagyon nagy öröm volt számunkra az, hogy másfél év után, főleg ők mint testvérek, de én is mint jó baráttal (találkozhattam). Elbeszélgettünk egy félórát, majd pedig mindegyikünknek távozni kellett, hogy időben hazaérjünk. Ismét visszamentünk a városba, a villamos megállóhoz, amely a bányatelepre, vagyis Mezsdanyijába vezetett. Ott a várakozók között egyszer csak megláttam Agyincov őrnagyot, az NKVD tisztet. Megböktem U-t, mondtam neki, nagy baj van, megismert bennünket Agyincov, ebből komoly botrányunk lehet. Amikor beérkezett a villamos, még ráadásul egy kocsiba is kerültünk. Ránk pillantott, köszöntünk is egymásnak, de nem kérdezett semmit. Amikor beértünk a lágerba, az első utunk az volt, hogy megnézzük, beérkezett-e már a szobájába az NKVD tiszt, majd pedig remegve az ajtó felé mentünk, bekopogtunk, majd amikor bebocsátást nyertünk, köszöntünk és elmondtuk, hogy nagy hibát követtünk el, engedély nélkül távoztunk ki a városba. Elmondtuk, hogy milyen körülmény kényszerített bennünket arra, hogy az U. bátyjával fogunk találkozni és megígértük, hogy a jövőben ilyen nem fog előfordulni. Hát egy kicsit leszidott bennünket, hogy ezt előbb is megmondhattuk volna, mert ilyen esetben kiengedtek volna bennünket és ezzel az ügy lezáródott. Nagy megkönnyebbüléssel tértünk ismét vissza a barakkba. 243
