Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Eibeck István
két koporsót tettük fel, majd ráültünk a tetejére és bekocsikáztunk a városi kórházba. A kórházban a boncoló részleghez irányítottak bennünket. Ott megmondtuk, hogy a két magyar holttestért jöttünk. Ekkor körösztülvezet- tek bennünket a boncolótermen, majd onnan egy lépcsőn keresztül az alagsoron át egy sötét pincehelyiségbe értünk, ahol alig volt világosság. Amikor már megszokta a szemünk a szürkeséget, akkor vettük észre a két csupasz halottat a padlón. Csont és bőr voltak, a hajuk teljesen kopasz. Felismerni az arcukról nem tudtuk őket, de mind a kettő nő volt. Ekkor a hordágyat odatettük az egyik mellé. Megkértem egy idős bácsit, lehetett vagy (35) éves, aki velem volt, hogy ő a vállánál fogja meg a hullát és én a lába végénél fogtam meg és rátettük a hordágyra, majd fölvittük az udvarra a kocsihoz. Az egyik koporsót levettük, levettük a tetejét és azt mondtam a kollégámnak, fordítsuk be, ne fogjuk már meg, úgyis mindegy neki. Ekkor lementünk a másik halottért is, azt is felhoztuk, azt is a koporsóba helyeztük ugyanúgy, majd leszögeztük a tetejét, fölraktuk mind a kettőt a kocsira, és elindultunk vissza a tábor felé. A tábor és a város közötti részen volt egy kijelölt magyar temető. Oda mentünk a kocsival és a két koporsóval. Már rengeteg sír, szerintem már legalább 60 sír volt azon a területen és ugyanakkor meg is volt ásva vagy 5-6 sír. A legközelebbi kettőbe behelyeztük a koporsót, behantoltuk, kis keresztet vetettünk rá, de hogy kié, kik voltak, azokat már senki sem tudta. Egyetlen sír sem volt megjelölve névvel, csupán sírhantok voltak. Becslésem szerint öt év alatt a tábor lakói közül körülbelül 180-200 fő halhatott meg és ott került eltemetésre, a magyar temetőben. Már délután 2 óra lehetett, mire a táborba visszakerültünk. Nagyon éhesek voltunk, ezért útközben egy patakban mostunk kezet, minden fertőtlenítés nélkül, és egyenesen a konyhára mentünk ebédelni. Hála Istennek, sem én, sem ő nem kaptuk meg a tífuszt. A levelezésről: 1946 tavaszán volt először alkalom arra, hogy hozzátartozóinknak haza, Magyarországra levelet írhassunk és közöljük tartózkodásunk helyét, címünket és általában életjelt adhassunk magunkról. Az első levél otthonról 1946 őszén érkezett a táborba és abból tudtuk meg, hogy a levelet megkapták. Ez volt az első életjel 1945 januárjától, az, hogy mi még élünk és jól vagyunk. Ezután havonta írtam haza, de hazaérkezésemig, 1947 augusztusáig abból csak egyet, vagy kettőt kaptak meg. Ugyanúgy otthonról a továbbiakban egy, vagy két levelet kaptam. Ugyanez a gyakoriság jelentkezett a többieknél is. A szórakozásról és művelődésről: 1945 végére már megszoktuk a lágeréletet, megszoktuk a munkánkat és nemcsak a falubélieket ismertük meg, hanem több más lakóhelyű, vagy illetőségű férfival és nővel ismerkedtünk meg és az együttgondolkodók között tulajdonképppen 239
