Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)

II. Interjúk és írásos emlékek - Eibeck István

kölcsönös barátságok alakultak ki. Nem lehetett folyton csak keseregni, bele kellett nyugodni a jelenlegi állapotba és bízni kellett abban, hogy egészségesen túlvészelve, rövidesen ismét otthonunkba kerülünk.

A táborba hogy, hogy nem, került egy tangóharmonika és azon hárman tudtunk játszani. A nővérem, én és egy zombai férfi. Több estén kint a szabadban leültünk, elkezdtünk magyamótákat, táncdalokat játszani, együtt énekeltünk, majd a későbbiek során táncra is perdültek a párok. Télvíz idején ezeket a szórakozásokat az étteremben tudtuk lebonyolítani.

Lassan-lassan a fiatalok között szerelmek is szövődtek és nem egy esetben házasság lett a vége, amit itthon, a hazajövetel után szentesítettek az oltár előtt is.

Két-három hónaponként a bánya kultúrtermébe mozielőadásra is mehettünk, csoportosan. Emlékszem, hogy ott láttuk többek között a magyar származású Rock Marikával készült német filmet: „Die Frau ist meine träume”. A nő az én álmom címmel. Ugyancsak több orosz filmet láttunk, így emlékszem még a „Kővirágra”, amely nagyon szép volt.

Negyvenhat után 2-3 havonta egy alkalommal érkezett a táborba egy magyar nyelvű újság, az Igaz Szó, egy példányban, amit a konyhában lévő faliújságra helyeztek. Ebből olvastuk, hogy otthon milyen politikai élet folyik és mi történik egyáltalán Magyarországon. A táborban egyébként politikai oktatás egyáltalán nem volt, sem antifasiszta csoportosulás. Igaz, a hazai eseményekről sem tájékoztattak bennünket egyszer sem.

A szökésekről: már 1945-ben előfordult, hogy egy vagy két ember a táborból megszökött. Maga a szökés igen könnyű volt, hiszen a külső munkahelyeken dolgozók minden további nélkül el tudtak volna szökni, de igenám, az ország (Magyarország) 3000 km távolságra volt a tábortól és az volt a nehéz akadály.

Az első szökések után 2-3 héten belül az illetők mindig visszakerültek a lágerba. Ezeket az embereket tíz vagy húsz napra a lágerban lévő fogdába zárták és ezeknél előfordult az, hogy visszaérkezésükkor meg is verték őket.

1946-ban a szökések száma tovább szaporodott és kb. tíz vagy tizenöt fő volt, aki szökési kísérletet hajtott végre. Ezek közül csak kettőnek sikerült hazaérkeznie éspediglen egy falubeli, a neve: H. Károly volt, egy 40-42 éves ember, aki érdekes, nem az öccsét vitte magával, hanem egy diósberényi férfival szökött meg közösen. Előző nap, mielőtt elment, velem közölte azt, hogy meg fog szökni és mit üzenek haza. Én csak nevettem rajta: jó, jó! Hogy fogsz te tulajdonképpen megszökni, hiszen három szónál többet nem is tudsz oroszul. Azonkívül hát két határt is még át kell lépni. O állította, hogy amit ő egyszer a fejébe vesz, azt végre is hajtja. És másnap este valóban arról értesültem, hogy az illető azzal a diósberényi emberrel megszökött. Az öccse nagyon el volt keseredve, hogy ő nem tudott róla és őt nem vitte magával.

240