Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)

II. Interjúk és írásos emlékek - Eibeck István

tehergépkocsi, amire valamennyien fölszálltunk és föl is fértünk, akik a polgári iskola udvarán voltak, majd elindultak velünk Dombóvár felé. Valamennyien szótlanul ültünk a platón és mindegyikünkben kétség volt az iránt, hogy valóban két hét lesz-e ez a munka, és nem kerülünk-e ki mégiscsak a Szovjetunióba? De ez csak gondolatban volt velünk, mert egymás között nem mertük megvitatni. Egy óra alatt átértünk Dombóvárra és a Dombóvár központjában lévő, a posta melletti általános iskolába kerültünk elhelyezésre, ahol már rengeteg ember volt és köztünk sok hőgyészi is. Az iskola bejáratainál és az udvaron is már orosz őrség volt, tehát se ki, se be, engedély nélkül nem mehetett (senki). Az éjszakát ott töltöttük az egyik iskolateremben. Külön voltak a nők és külön a férfiak. Természetesen az étkezésről magunknak kellett gondoskodnunk. Másnap délfelé jöttek azzal, hogy sorakozó, mert továbbmegyünk Dombóvárról.

Kettesével indultunk lefelé a lépcsőn és ahogy láttuk, lovas kocsik voltak az iskola előtt és arra ültették föl az embereket. Mindig annyi embert engedtek ki, amennyi egy-egy kocsira felfért. Épp az ajtóhoz értünk a barátommal, U. Lajossal, akinek a bátyja viszont az előttünk lévő sorban volt és az már kikerült az épületből, de nálunk lezárták avval, hogy több kocsi nincs. Mi várjunk, menjünk vissza, majd csak holnap kerül ránk a sor. így visszamentünk. Az egész napot, illetve az éjszakát megint ott töltöttük és a következő nap került ránk a sor az elszállításra.

Másnap délelőtt, körülbelül kilenc órakor tehát megint sorakoztattak bennünket és elindultunk le a kijárat felé, ahol körülbelül tíz, vagy tizenöt lovas kocsi állt, de ezek nem szovjetek voltak, hanem magyar parasztemberek saját lovas kocsijukkal. Sem Dombóváron az iskolába való bemenetkor, sem kijövetelkor név szerinti létszámelszámolás nem volt, csak darabszám számoltak bennünket. Mikor a tizenöt lovas kocsi megtelt, ismét lezárták a sort és a szállítmánnyal összesen négy szovjet közkatona volt hozzánk rendelve. Kettő az első kocsira ült, a másik kettő a legutolsó kocsira és elindultunk, úgy mondták, Bajára. Valóban az út arra vezetett. Emlékszem még Csikóstöttös, Mágocs, Ráczkozár helységeken keresztül mentünk, majd pediglen este, Tolna megyei falu lehetett, Tófűnek hívták, (Még baranyai falu volt. -FM) értünk be a főtérre, úgy este öt óra körül és ott az orosz katonák leállították az egész menetet. Kihirdették, hogy mindenki menjen, keressen magának szállást az éjszakára és reggel hat órakor itt a főtéren találkozunk mindannyian és indulunk tovább. Természetesen mindenki ment lakást szerezni. Mi hárman, T. Pista, aki szintén kereskedelmi iskolai tanuló volt, U. Lajos, aki képzőművészeti főiskolai hallgató volt, együtt mentünk és egy parasztházban kaptunk is szállást egy szobában és ott töltöttük az éjszakát, majd reggel nyolc órakor felébredve az adott időpontban a főtéren jelentkeztünk. A bennünket kísérő orosz

227