Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Eibeck István
katonák létszámellenőrzést tartottak és amikor megvoltunk mindnyájan, kocsira ültünk és elindultunk Baja felé. Már késő este, 9-10 óra felé lehetett, amikor a bajai hídfő Tolna megyei részénél megérkeztünk és ott a kocsiról valamennyien leszálltunk. Megszámláltak bennünket és a part mellett a híd lábánál sorakozva kellett vámunk, amíg a komp a túlsó oldalról átérkezik értünk. Emlékszem még, hogy a parton megvacsoráztunk és utána természetesen nagyon szomjasak voltunk. Disznóvágásból vittünk élelmet magunkkal. A Duna vizéből ittunk, ami nagyon finom volt. Körülbelül 10 óra lehetett, vagy 11 óra, amikor a komp átért. Fölszálltunk rá és átmentünk a bajai partra. A parttól tovább gyalog mentünk a város felé és a külvárosban egy egyemeletes villaszerű épületbe vittek bennünket, ahol az a 15 kocsira való ember szűkösen, de elfért az éjszaka. Nagyon fáradtak voltunk már, kimerültek voltunk, hamar el is aludtunk. Reggel korán, körülbelül 7 órakor ébresztettek bennünket, de akkor már nemcsak az a két őr volt, hanem a házat legalább 10-15 szovjet katona vette körül. Amikor felsorakoztunk az utcán hármasával, kétszer is megszámoltak bennünket, hogy megvagyunk-e (annyian), ahányan voltunk, majd puskával, már szigorúan kísérve, gyalogoltunk egészen a bajai állomásig. Akkor már tudtuk, hogy baj van, hogy nem Baján fogunk dolgozni, hiszen akkor nem kísértek volna bennünket ilyen megerősített őrséggel. Tehát már szó sem lehetett szökésről. Holott előző nap Tófűn bárki, bármikor megszökhetett volna, illetve az út alatt is, de ezt nem tettük! Ekkor viszont már késő volt! A vasútállomás főépülete melletti bejáraton átvittek bennünket a pályaudvarra. Ott már nyüzsögtek az orosz katonák, majd jobboldalt egy csonka vágányon marhavagonokból álló hosszú szerelvényt láttunk, melynek egy részénél a vagonok ajtajai már be voltak csukva, egy részük pedig nyitott volt. A nyitott kocsik felé vittek bennünket. Negyven embert leszámoltak és valamennyien be kellett hogy szálljunk a vagonba. Majd amikor valamennyien, negyvenen, bent voltunk, az ajtót ránkhúzták és a zárat rázárták. A vagonok ablakai, bár nyitva voltak, de szögesdróttal be voltak drótozva, azon még a kezet sem lehetett nagyon kinyújtani. Most már nyíltan is elismertük egymásnak, hogy hát bizonyára Oroszországba visznek bennünket, és gondoltunk is rá, de nem mertük egymásnak ezt korábban megmondani. De voltak köztünk optimisták is, akik azt mondták, nem kell félni, még a Bácskába nem törték le a kukoricát, biztos oda visznek bennünket. Ott dolgozunk két hetet és majd hazaengednek bennünket. De mondom, ezt csak pár optimista mondotta. A vagonban mintegy nyolcán, tízen voltunk hőgyésziek. A többiek Somogy megyei somogysziliek, valamint a Tolna megyei Nagykónyi községből valók voltak. Egy óra múlva kinyitották a vagonajtót, beadtak rajta egy vaskályhát egy 228
