Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)

II. Interjúk és írásos emlékek - Wirth Mihályné

Nem, nem voltam beteg, csak ilyen kiütéses volt az arcom és ezek azt hitték, hogy nem is tudom, hogy micsoda ez. Én tudtam, hogy nem az. Bátran haza is mentem.

A hazafelé vezető út elég jó volt. Máramarosszigetre értünk, ott már fogadtak (bennünket). Azokhoz a körülményekhez (képest), ami akkor volt. Tudom, akkor is olyan húsfélét kaptunk. Ennivalót kaptunk és 20 forintot. Ott voltunk, azt hiszem, egy éjjel és akkor Budapestre kerültünk. Hát itt nem sokat időztünk, mert úgy volt, hogy mindenki csak haza, csak haza (igyekezett). Vonattal jöttünk egészen Szakály-Hőgyészig. Itthon már volt hírük arról, hogy jövünk. Azt most már nem tudom megmondani, hogy mi tudtunk-e üzenni, elég az hozzá, hogy kijött egy-két kocsi innen a faluból miértünk. Itt jöttünk a hegyen le. A faluba néztünk, de egészen más emberek voltak itt. El lehet képzelni, azért a nagy örömben egy kicsit úgy ... hát most mi van, most mi van? És a Jóska, a gyerekem, ők ott elöl laktak, ezek hallották, hogy jönnek asszonyok, de nem tudták, hogy ki jön, vagy hogyan. Pedig küldtem lapot Máramarosszigetről, de az nem volt (még) itt. Ő akkor több gyerekkel fölfelé jött itt és mink jöttünk lefelé (a dombról). Itt túl az árkon volt még egy német család, megálltunk és hát ugye ... több(en), valami tizen-tizenketten voltunk a kocsin, mindenki kiabált: Hol van az én szülőm, hol van az én gyerekem? Tetszik érteni, hogyan lehetett ez. És hát akkor az egyik asszony intett nekem: Mán! Mári! Úgy mutat, mutat, és azt mondja, ... egyszer azt értettem: „die Kinder”, a gyerekekre nézzek! „Die Kinder! ” Hát nézek a gyerekekre, hát ott van az én gyerekem! És azt mondja a Jóska, ő gondolta, hogy talán ez az anyám. Talán ez az. Ránéztem a gyerekekre. Jaj! Édes kis angyalom, hát... fölvettem a kocsira. Nem lehet azt kimondani, hogy az mi volt. És akkor mindjárt elmagyarázta, pillanatok alatt, hogy a nagypapa meghalt, édesapám márciusban meghalt. És az apu írt a héten, az ott kint van. Ezt már egyszer írták nekem, ezt még nem is mondtam. Közbe kaptam levelet is, hogy a férjem kint van valahol (ott), ahol én is voltam.

Akkor előrébb mentünk a kocsikkal. Ott állt anyósom, hát az is a kezeit össze ... és hát, akkor meg édesanyám. Azok már pusztán laktak, már mind ki voltak telepítve. Nem telepítve, hanem a házból kizavarva. És hát az is bejött már. Akkor ott összejöttünk mind. Nem lehet elmondani, hogy ez mi volt. (Sír) Átélni kellett, nem lehet kimondani!

Szegény apánk, 73 éves volt. Halála előtt az volt az utolsó (kívánsága), mindig mondta anyám, csak azt akarta tudni, hogy ez a szegény gyerek még valakit fog-e kapni? Mert ugye a férjem is kint volt és én is. Legalább egy jöjjön haza! Mi öregek meghalunk, mi lesz a gyerekkel? Sok, sok család volt ilyen helyzetben.

225