Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Wirth Mihályné
hazamenni. Adtak külön bányászruhát. Azt le kellett adni, de ott sem száradt meg. „Látod, egész vizes vagyok.” „Van-e gyereked?” - kérdezi. Mondom, igen. „És férjed?” Hu - mondom, nem tudok semmit róla! Hát <5 is azt mondta: „Kurva Sztálin és a háború”. Nagyon üldözték őket is. Na jó -azt mondja, majd meglássuk! Másnap reggel, akkor reggel mentem, mert egyszer reggel, egyszer délben és egyszer este kellett menni. Másnap reggel jövünk, hát többen is. Azt mondta: „Maruszja, igyi szudá!” Tamara! Ott volt egy orosz nő, egy szép, nagy, erős lány, lehetett már akkor az én koromban. Én 23 éves voltam. „Igyi szudá!” „Pacsemu?” Miért? Azt mondja, neked anyád van otthon, az szárítja a ruhát és ennek a szerencsétlennek senkije sincs. Nem tud ez egész nap a vizesben dolgozni.” Hát ez elkezdett káromkodni. Ez a lány ... még a mai napig is hallom! Hát ezek a „nemeik”, „vengerski”, meg mindenfélék! Azt mondja: „Nicsevo!” Nincs keszmec! Te odamész és te idemész. Egyszer sem mentem már oda. Ő ment oda a vizes helyre, én meg szépen a szárazra. Dolgozni kellett, de mégis hát egészen más volt. Ott tönkrementem volna. Száz százalék! Mert hát a vizes ruhát felyenni, amikor hideg van, meg amikor gyönge is az ember, meg minden. így zajlott tovább. De úgy az emberek, az orosz népek, azokra én nem hagyok semmit (mondani). Hát volt ott is olyan, aki átkozott minket, persze volt olyan is, de úgy, hogy megbántottak volna, vagy meglöktek vagy megvertek volna, azt nem lehet mondani. 1947-ben mindig egy kicsit jobb lett, de hát 1946-ban nagy szárazság volt. Se krumpli, se semmi nem volt ott. Hu, hát nagyon szűkén voltunk! A többieknek a sorsát is szeretném kérdezni! Hát ahonnan elmentem, ott még rosszabb volt. Az volt a szerencsénk, hogy idekerültünk. Mert ahonnan elkerültünk, ott tífusz betegség (lépett fel). 1945-ben? Azt hiszem 1946-ban volt. Sokan meghaltak. Ott nem sokan dolgoztak a bányában, csak fönt, romot takarítottak. Azt mondják, fatelepeken voltak. Nagyon nehéz volt ott, fát kellett nekik vinni. Mi úgy voltunk, mégis talán jobb lent. Mindenféleképpen nehéz volt, de ott mégis védve voltunk a hidegtől. Azok, sokszor mesélték, fatelepeken voltak meg romot takarítani és csak 70 deka kenyeret kaptak. Az nagyon nagyot számított ott. Harminc deka kenyér! Hát a kenyér, az tartotta az embert. Mert a káposztaleves, meg néha egy kis hal, kása, meg egy kis darabka hús benne, de hát el lehet képzelni, amikor odaszállítottak húst, ott volt a sok „officir”, meg minden! Mindegyik csak ennyit (egy kicsit) kivett, akkor is nekünk a legkevesebb jutott. Es azoknál (az eredeti helyen) még rosszabb volt. Már a tisztasági szempontból is, meg ahová akartam, ahol a bátyám volt, ott is. Ott meg leégett a láger. Soknak elégett a holmija, meg ott is nemigen dolgoztak a bányában, csak ilyen fönti munkát végeztek. 220
