Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Wirth Mihályné
Hetven deka kenyeret kaptak, nem olyan kenyeret, mint (amilyen) a mienk most, hanem ilyen fekete, nehéz, szögletes formájút. Ez nem volt sok, de mégis az tartotta az embert. Na és a bátyám szegény, az is csak 70 dekát kapott. Közben egyszer át is mentem hozzá, kétszer is, egyszer sikerült. Olyan boldog voltam. Közben eladtam a szoknyámat, mert azt el lehetett adni, mert a szegény oroszoknak nem volt semmijük. Se ruha, se semmi. Én mégis egy pár szoknyát vittem. Gondoltam, egyet eladok és viszem a bátyámnak (amit érte kapok). Onnan jöttek ide autóval, szállítottak, és így egy kicsit érintkeztünk. Tudja, hogy hogyan vannak ott? Mondták, hogy a bátyámnak, aki egy nagy, magas, erős ember volt, hiányzik az élelem. A 70 deka kenyér, az semmi (sem volt neki). Na, gondoltam, viszek neki egy kis pénzt, mert mi azért kaptunk fizetést a szénbányában. Azt mondták, hogy úgy. mint az oroszok. Lehet, hogy épp annyit nem, és mire mindent levontak, hogy hát ott őriznek minket, meg a koszt, meg minden, hát nagyon kevés volt. Kezdettől fogva adták? Kaptunk, kaptunk fizetést! Kaptunk folyamatosan. De eleinte nagyon nehéz volt. Cukrot nem kaptunk, egy grammot se. Csak „negyvenöt” őszén. Októberben. Akkor kaptuk a legelső cukrot. Akkor is ilyen izé cukrot, selyemcukorka volt. Szóval nem kristály. Az volt a legelső cukor. Az uram meséli, ők minden nap kaptak. Eleitől kezdve. Őneki sokkal jobb volt, mint nekünk. Nekünk nagyon rossz volt. Na és akkor át is mentem egyszer, azt akarom mesélni. Ketten átmentünk. Sikerült is. Hu, de örültünk. Jaj, bátyám szegény! Azt mondta: „Mári, soha életemben nem tudom ezt neked visszahálálni! Ilyen helyzetben nekem segíteni!” Vittem kenyeret is neki, mert lehetett úgy közben, néha ... egy kicsit seftelnünk. Volt olyan, hogy (az ember) nem ette meg az egész kenyeret, eladta. Valamit (tudott) akkor venni. így volt néha egy kis alkalom. Már egy kicsit úgy mozgott minden. Na és akkor vettem neki egy kiló kenyeret, meg az enyémből is spóroltam és odaadtam neki., Jaj, hát ennyi kenyér!” Olyan boldog volt. Na és milyen az ember! Akkor később, két hónapra rá még egyszer rászántuk magunkat. Én meg az a másik nő. Bezzeg akkor elfogtak bennünket! Mindjárt idetelefonáltak, hogy jött két nő, hogy hát mit akartak ezek itt. Hu! Hát most mi lesz? Hátjött is ez az orosz, ismertük, sokszor kísért minket. Mert a lágerből a bányába mindig kísértek minket. Fütyürésztek meg énekeltek, rá se hederítettek. Lehetett lemaradni is, vagy akármit. így le is maradtunk, nem mentünk a lágerba. Jött nevetve mindjárt. „Pacsemu?” „Miért maradtunk vissza? Hát, ide akartam menni a bátyámhoz. Hahaha! Az officir mérges ugye?” Nem tudom, hogyan is fejeztem ki magam. Hát! így csinált (megvonta a vállát). Na gyerünk! Kísér minket vissza a lágerba. Hát az úton gondoltam, ez az ember akart volna, meg is verhetett volna minket! Hát 221
