Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Wirth Mihályné
idegenekhez. Na és aztán, azt mondja, én már 15 éve nem láttam a „szesztrámat” és mégsem sírok! Hátha öt évig itt kell dolgozni, akkor öt évig itt maradnak. Hát ez évekről beszél! Mi azt hittük, hogy a jövő hónapban már hazamegyünk! Több hétig nem kellett dolgozni. Két hét után volt egy orvosi izé. Hát orvos, nem tudom mi volt, orvos, vagy mi! Vizsgáltak. Akik egy kicsit erősebbek voltak, azok a szénbányába mentek. Volt ott mindenféle munka, bombázás után mindenféle munka adódott. Mi legtöbben a szénbányához kerültünk. Én meg a barátnőm az első napokban odakerültünk, ahol a szén egy nagy lejtőn kijön. De ott olyan szén volt, olyan darabos, mint ez a fél asztal. Világos, kristályfényes. Nem is tudtuk azokat fölemelni. Voltak orosz emberek, azok fölemelték a nagy darabokat, „naszilkinek” mondták, ilyen talicskafélének. Nekünk ilyen (soroglyánk) volt. Ketten hordtuk. Mi lapátokkal a finomat rálapátoltuk. Ott álltak mindig a vagonok és be a vagonba. Beszállítottuk a vagonba. De azok az orosz emberek olyanok (voltak), szóval semmi rosszat nem mondhatok rájuk. Olyan jóindulattal voltak mindjárt. Látták, hogy mi is segítettünk. A nők! Ne, nem kell nekünk a nehezet, csak az aprót szedjük! Azt mondták, majd ők, majd ők! Néha volt áramkimaradás, megálltak a (gépek). Akkoregy kis bódéba be lehetett menni melegedni. Ez még februárban volt, mert február 2-án értünk ki, két hétig pihentünk, ez úgy február végén, de elég nagy hideg volt még. Adtak ruhát. Adtak pufajkát, ilyen meleg nadrágot, akkor húztam fel először nadrágot. Azelőtt nem úgy volt. Bő szoknyában mentünk. Jó volt ez a meleg ruha. Amikor megálltak a gépek, akkor mindig szóltak: „Davaj,davaj! Gyertek lányok be!” De hát nincs hely - azt mondtuk. „Nicsevo”. Egy kis kuckó volt csak és elég sokan dolgoztak az oroszok is. Mondtuk, hogy nincs is hely! Csináltak helyet, hogy mi is bemenjünk. Szóval azért olyan megér- tőek voltak. Sajnáltak minket. Sokszor láttuk, hogy ők jóindulattal volnának, de hát ők sem tehettek semmit. Szegényebbek voltak, mint mi. Mikor kijöttünk, a láger..., na hogy is magyarázzam, ez úgy volt, mintha két házzal arrébb, vagy három házzal arrébb (lett volna). Két házzal arrébb volt a konyha, egy nagy épület. Ott főztek. Mindig arra mentünk és mindig egy őr kísért minket. Ahányszor arra mentünk, mindig jött egy kisfiú, olyan 6—7 éves gyerek, én mindig az enyémre gondoltam. Egy nagy pufajka volt ráakasztva, kalucsniba, de az is az anyjáé lehetett, vagy valakié. „Dajki klebacska, dajki klebacska!” Jézus Máriám! Mitőlünk kért kenyeret. Hát ez borzasztó volt! Az őr nem vette észre mindjárt. Hát akkor már mindent tudtunk. Na és egyszer észrevette az őr ... Megszidta azt a szegény gyereket. 217
