Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)

II. Interjúk és írásos emlékek - Wirth Mihályné

Szidta és mondta neki, hogy ne lássalak meg. Többé nem jött a gyerek. Ebből már tudtunk mindent, hogy itten nagyon nagy szegénység van.

Amikor ott dolgoztunk, fölszedtük az aprót (szenet) és a férfiak a nagyokat. Ez volt egy jó darabig. Egyszer jött az őr, aki minket kikísért és azt mondta: „Vengerszki, davaj szuda!” Hát odamentünk és mondta a nevet. Ő már tudta, valahogy kigagyogta a nevünket. Hogy a lágerba! „Davaj na lager!” „Pocsemu?” Kicsit már tudtunk (beszélni). Miért? „Nye znaes!” - mondta. Jött egy masina, azt mondja. Hát, mondom, én meg a barátnőm: „Lehet, hogy odavisznek a többihez a másik lágerba? Mi lehet itt?” Hát jól van! Odaértünk. Az udvarban láttunk ám egy nagy autót állni sok nagy batyuval, mert az ágyneműnket bekötöttük a lepedőbe. Beértünk, azt mondja az „oficer”: „Álljunk meg itt, megjött az ágyneműnk!” De, aki a másét fogadja el, az úgy lesz megbüntetve: „Davaj na Szibire!” Ezt mindig mondták, ha valamivel (fenyegetni) akartak. „Davaj na Szibire!” Hát dehogy a másét fogadjuk el! Na és akkor, én tudom, én voltam az első. Azt mondja: „Milyen ágyneműd volt?” Mondtam kék meg fehér csík, akkoriban az volt a divat. „És mi van?” Egy dunyha meg egy vánkos és egy fehér lepedővel van bekötve. Fölment a sofőr és nézett. Az az! - mondtam. Ledobta. Úgy összetettem a kezemet: Tejó Isten, hogy ezt megkaptam, hát ez aranyat ér! El lehet gondolni, deszkán feküdtünk ott. Voltak helyek - azt mondják - ahol szalmát adtak, de nálunk nem volt szalma, semmi. így feküdtünk ott. Hát, amikor az ágyneműnk megjött! Én meg a barátnőm egy dunyhát letettünk, arra feküdtünk és a másikkal betakaróztunk. Hát most a mennyországba vagyunk! Ez volt egy szerencse.

Hogy milyen jó emberek vannak itt! Hátha ellopták volna, nem kereshettük volna sehol, de mégis volt valakinek egy kis lelkifurdalása. Gondolom, hogy mégis (gondoltak arra, hogy) hát az asszonyoknak el kell vinni az ágyneműt. Na ez jó volt nagyon. Boldogok voltunk.

Egy darabig még ott dolgoztunk és akkor látták, hogy elég jó erőben voltam, azt mondják egyszer: „Davaj na Sahti!” Le kellett menni a szénbányába. Hát, ha le kell menni, akkor le kell menni! Hát ez sem volt semmi! Hetvenöt métert le a liften! És akkor (még) egy kilométert gyalog! Ilyen kis izé lámpákkal. Nem voltak olyan lámpák, mint ma. Olyan kis lámpák voltak, de nem volt eleinte üveg rajta. Később már kaptunk. Nem volt nekik semmijük, na! így mentünk be. De nem volt szabad ott menni, ahol a csillék mentek, mert nagyon sok baleset történt. Voltak ilyen kuckók, ahol már a bánya összeszűkült. Ott majdnem csúszva kellett menni. Egy kilométert gyalog. Hát nagyon, nagyon nehéz volt. El lehet képzelni, amikor az ember soha nem volt még ilyen helyen, jóformán még nem is hallottunk ilyenről! De ott lent nem volt rossz, csak hát 12 órai munka. Csilléket tolni. Behozták, mert voltak férfiak, akik rálapátolták a lejtőre,

218