Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Szauter Mária
Össze is csomagoltunk együtt. Mindent. Na hát megyek vele, mert a szülei otthon vannak és várnak bennünket. Mire ideérünk megint csak, ha jól emlékszem, Máramarosszigetre és ott osztottak, szortíroztak el bennünket, hogy kellett a bőröndöt kinyitni és elosztani a ruhánkat. Az övét oda, az enyémet nekem. Hát én akkor azt hittem, hogy vége, azt nem lehet elmondani, hogy mit éltem meg én akkor! (Sírva) Föltettek egy teherautóra, a teherautó tele volt ilyenekkel. Ő meg csak fogta a kocsit, ameddig csak tudta. Azt hittem már, hogy le kell, hogy húzzon a kocsiról! Utána csak írtak mindig, az ember meg a szülei is, csak menjek, mert hát ő még nem tud. Nem engedik. Most se. Nincsenek meg a levelek? Nincsenek meg. Az még Gödrében volt, amikor a levelezés volt. De úgy még mindig ír levelet ő is meg én is. Amikor szétpakoltunk, akkor utána is mindig írtak, hogy csak jöjjek, jöjjek, mert őt nem engedik. Mert még a katonaidőt sem töltötte le. Egyidősek voltunk. Huszonhatosak mind a ketten. Őt nem engedik és nem engedik. Három évig csak a levelezés, meg a hívás, meg a minden! Akkor a nagyszüleimék itt voltak, arról még nem is beszéltem. Azok itt voltak és akkor a nagypapám mindig mondta: „jaj, hát ez férfiügy!” Ezt nem tudták bevenni, hogy még máig sem lehet jönni Romániából. Most szöknek. Egy férfi, ha akar, akkor jön! De hát akart volna, csak nem engedték. Három évig ment a levelezés. Akkor az anyja egyszer írt, jaj, hát már csak jöjjek, mert ő is csak férfi! Hát egyszer csak írt, hogy már összekeveredett valakivel, miért nem jövök? De nem tudtam én se menni, meg ő se. És akkor ő is megnősült, közbe én is férjhez mentem, akkor két évre rá. Amikor megérkezett Gödrére, mit talált ott? Máramarosszigeten el kellett választani, mert olyanok voltak ott, hogy mindenkinek el kell számolni. Ez az ország ennek, az annak, és nem, és nem lehetett együttmaradni. Na hát ez volt a fájó pont. És akkor minket Debrecenbe vittek. Ott is voltunk megint egy hétig, vagy hát nem tudom pontosan. Megint csak egy lágerba. Valami iskola, vagy ilyen helyen voltunk. Hogy mi volt a neve, nem tudom, mert én olyan állapotban voltam, hogy se nem láttam, se nem hallottam. (Sír) Akinek nem volt itt senkije, azokat kivitték Németországba. Akinek csak egy rokon (is), vagy valakije itt volt, annak már nem volt szabad kimenni. Akkor már tudtam, hogy a nagyszüleim itt vannak, a K. Kádi is ott volt a rokonaimnál, a nagynénémnél. Neki csak az volt a rokona, de később ő is kiment. De akinek volt valakije itt, azt ki nem engedték. Na én hazajöttem. A nagyszüleim voltak itthon. Mindketten nyolcvan- évesek. Együtt voltak. En meg a kisgyerekkel hazajöttem. Nagyon röstelltem magamat. A föld nyitva lett volna, bebújtam volna! (Sír) 210
