Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)

II. Interjúk és írásos emlékek - Szauter Mária

Minden nehéz volt, de ez a legnehezebb. 49. szeptember 25-én született a fiam és egy hét múlva megint csak a vagonba dobtak és hazaszállítottak bennünket. Úgy volt, hogy én megyek odaRomániába, Temes megyébe, mert tudomásomra jutott, hogy a szüleim már nincsenek Gödrében, ki lettek telepítve.

Hébe-hóba jött egy(-egy jlevél. Ha nem nekem, akkor a barátnőmnek, így tudomásunkra jutott, hogy már nincsenek a szüléink itt. Németországba kitelepítették őket. Na akkor gondoltuk, hogy ezeknek is az a sorsuk, mint nekünk. Ez a sors jutott.

Ennek a férfinek a szülei otthon voltak. Mi úgy voltunk, mint egy házaspár, mint a házastársak, úgy éltünk. Úgy tervezgettük, hogy oda megyek. Össze is csomagoltunk, mert tudtam, hogy a szüleim nincsenek itthon. Az anyja hívott is, hogy menjek, nehogy másfelé próbáljak menni. Ez volt akkor a legbánatosabb, hogy akkor jöttünk hazafelé együtt, de megint csak a marhaszállító vagonban feküdtünk. (Sír)

Az 1949-ben készült fényképen két jó kiállású fiatalember néz ránk. Honnan van ez a ruha? Tényleg látszik, hogy most már nem elgyötört emberekről van szó.

Nem. Ezt már tudtuk venni az utolsó évben. Ruházkodtunk. A férfinek is tiszta új öltönyt, meg hát én is öltöztem, akkor már lehetett kapni. Mikortól kaptak bért?

Már amikor dolgozni kezdtünk, kaptunk 25 rubelt.

1945-ben?

Inkább 1947-ben. Előtte nem kaptunk semmit.

Önellátók lettek?

Nem. Avval csinálhattunk, amit akartunk.

Mire volt ez elég?

Nem sokra. Egy kis élelmiszerre, ha a piacon mentünk keresztül. Valahonnan egy kis krumplit tudtunk venni, vagy hagymát. Meg ruházkodtunk, mert eleinte a ruhánkat el kellett adni. Nagyon kikopaszodtunk. Eladtuk a ruháinkat, alig volt már valamink. Az volt a jó, hogy sok szoknyánk volt, meg berliner kendő, de ezeket mind eladtuk és feléltük.

Sokszoknyásan mentek ki?

Igen.

Az lassan elfogyott. És így jöttünk haza, ilyen egyberuhában. Most van ilyen divat.

Hogyan találkoztak a polgári lakossággal?

Nem voltunk szabadon engedve, de a munkahelyen sokszor együtt dolgoztunk. Csúnya szót nem mondtak ránk.

Buharejkában megszületett a fiam. A kórházban. Mondjuk, nem is a kórházban, hanem a lovaskocsin, ahogyan bevittek és még a lovaskocsin született meg. Amíg odaértünk. Ez volt a legnehezebb. Akármit éltünk át.

209