Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Schmidt Pétemé
Nekünk nincs szükségünk rá. Persze május volt még és hideg volt ottan. Éjjel megint marhavagonba, de nyitottba, most nem volt zárva. Segítenünk kellett. Padokat tettünk be, hogy legyen mire ráfeküdni, meg ráülni. Egy hónapig tartott, mire végre kész lett a vagon, és mire elvittek minket onnan. Milyen volt a hazafelé út? Az már szebb volt, mert nyitva volt (a vagon) és akkor már május vége, június volt. Már jobb idő volt és már nézhettünk, láttunk mindent. Meg tudná mondani az útvonal fontosabb városait? Lengyelországban nem. Csak amikor odaértünk Frankfurt am Oderba. Odáig nem is foglalkoztak magukkal? Nem. Enni adtak útközben? Igen. Ki adta? Úgy osztották szét. A vonaton adták be. Arra már nem is emlékszem, hogy mit ettünk, mert ez már régen volt. Mi történt Németországban? Frankfurt am Oderben voltunk három napig. Ott lettünk fürösztve, meg a tetű miatt fertőtlenítve, hogy ne legyünk tetvesek. Hazafelé már lehetett tisztítani. Eleinte. Ott voltunk három napig, „ott minden izé”, tisztálkodtunk és akkor elvittek Greizba. Ott voltunk egy valamilyen iskolában két hónapig. De hát voltak ottan betegek is. Rendesen, pontosan kaptuk az étkezést. Kérdezték, hogy ki tudna falura menni. Mi jelentkeztünk. Nyolcán voltunk, akik elmentek Müslebenbe, 5-6 km Erfurt mellett. Ivánbattyánból is volt a K.' Edéné, a többieket nem is ismertem, de azok nem is maradtak ott. Csak én meg a K. Edéné Kisbattyánból. Mert mi nem tudtunk hova menni, ezeknek meg már kint voltak a hozzátartozói, akiket kitelepítettek. Megtudták, hogy itt vannak, jöttek és elvitték, úgyhogy a nyolcból csak mi ketten maradtunk ott. Haza akartunk jönni, mert nekünk nem volt senki kint. Akkor ott voltunk két és fél hónapig. Elvittek egy házba, egy kis szobába voltunk ketten. Se pénzünk, se ennivalónk, semmink sem volt. Gondolkodtunk, hát most mi lesz velünk, mit csinálunk, de akkor a házigazdáék, egy cipész, volt két leánya neki, hát ezek adtak borsólevest. így voltunk ott egy hétig együtt. Na akkor jött megint az a kisbíróféle, vagy mi lehet, ilyen községi szolgáló. Kérdezte, hogy tudunk-e már menni paraszthoz dolgozni. Én jelentkeztem, én elmegyek. Hát el is mentem. Akkor kerültem a Glinzer családhoz. Ezeknek még megvolt a vagyonuk. Négy tehén volt és ezt kellett fejni. Otthon ezt tudtam csinálni, de ilyen súllyal, mint most! Hát kezdtem, de a kezem (még) mindig gyenge (volt), hát nehezen ment. Egy hétig azért csináltam, akkor már jobb lett. Ittam mindig egy kis tejet, és akkor már jobb volt. A K. 168
