Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Schmidt Pétemé
Edéné egy másik paraszthoz ment minden nap napszámba. Ott kapta az ennivalót és hát egy kis pénzt is kapott, mikor hazament. Két és fél hónapig voltunk ott. Közben írtunk haza, meg kértünk községi bizonyítványt, meg volt elbocsátó levél is, hogy Oroszországban voltunk, hát aztán elindultunk. Nincs meg az elbocsátó levél? Nincs meg. Nem is tudtam, hol is maradt. A K. Edéné mondta, hogy ott elvették. Persze, hogy elvették és nem adták vissza. Én nem emlékeztem, nem is tudtam, hogy hol van. Hát azt mondja, persze hogy nincs, ott vették el. Hogyan kerültek haza? Saját maguk elhatározásából indultak el? Szóval ott voltam a Glinzer családnál és a fiatalasszonynak az unokatestvére az tanító volt. De az is olyan B-listás féle volt, nem kapott állást és ezeknél dolgozott. Eljött velünk Erfurtba, megváltotta a jegyeket. Ők akkor adtak pénzt, hogy tudjunk menni. Hát a pénz elég is volt Ausztriáig. De ott is volt még, csak cserélni kellett a márkát. Na ő jött velünk, vonatra rakott és azt mondta, menjünk Lichtensteinbe. Az a határnál volt, ott volt az ő felesége. Nem laktak együtt. De azért az asszonyt láttam, mert egyszer ott volt, úgyhogy én már ismertem. Oda is találtunk, mert a vonat odáig ment. Föl is kerestük, eljött velünk a határhoz, hogy megmutassa, hol tudunk átmenni a másik amerikai zónába. Odáig mentünk, szépen átmentünk és akkor ott az első állomásnál megint vonatra mentünk és mentünk Passauig. Ez ment, mintha mindig ott lettünk volna. Passauban kiszálltunk és hát indultunk a Dunán át. Olyan keskeny volt, mint Bajánál a Sugovica, nem volt szélesebb a Duna. Átmentünk és akkor ott már behívtak minket, mintha tudták volna, hogy mi hová akarunk menni. Ezek magyarok voltak, de erdélyi, vagy honnan voltak. Magyarul beszéltek. Ott már volt két, vagy három nő, ők is át akartak menni Ausztriába, vagyis azok Ausztriába akartak, mi meg haza. Hát este egy nagyobb fiú eljött velünk a hegyen föl és mutatta, nappal mi már megnéztük, hogy hol a határ. Sétáltunk. Na és estefelé, amikor sötét lett, akkor a gyerek eljött velünk a dombon föl és mutatta, hogy ott menjünk le és akkor már túl vagyunk. Igen, de aztán a gyerek visszament és a fény annyira megvakított bennünket. Ide-oda mentünk a hegyen, végre mégis leértünk a határhoz. Az első ablaknál bekopogtak ezek a másik nők, hogy hol a határ, meddig kell még menni? Azt mondták, hogy csöndben legyünk, mert itt vannak a határőrök. De senki nem állított le minket. Mentünk tovább, éjjel. Hosszú utat gyalogoltunk. Végre fölértünk. Volt ott egy olyan ház, egy parasztház féle. Hát ott bementünk az udvarba. Kapu nem volt. Nagy épület meg melléképület volt. A hátulsó épület ajtaja nyitva, bementünk. Se kutya, se senki nem állított le minket. Bementünk, de sötét volt, nem tudtuk, mi van ott. Csak tapogattunk, hát valami ládaféle volt ott. Ráültünk. Mi ketten meg ők 169
