Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - H. Éva
Megint visszakerültünk Grosnijba és onnan kiutaztunk az Urál hegységbe, Ufába. Én azt gondoltam az örményekről, egész más népek ezek. Nem is tudtak oroszul. A Kaukázusban is voltak örmények. Amikor odamentünk, ott voltak a tevék és a krisztuspacsker, a fazekak. Templomba is mentek még. Akkor, mikor odaértünk, láttuk, hogy teljesen más nép és teljesen más szokás. Nem is tudtunk beszélni egymással. Még a számot se tudták. Amit akartunk kérdezni, hogy mennyibe kerül, még azt is az ő saját nyelvükön mondták. Amit mi nem értettünk. Azt hiszem 18 napig mentünk Szibéria felé az Urál hegységbe. Amikor kiértünk, ott még feküdt a hó. Amikor az állomáson kiszálltunk, akkor olyan nagy farönköket és asszonyokat láttunk, akik farönköket vagonírozták be. Vasrudakkal. Úgy beszéltek németül, mint mi. Ilyen svábosan. Lisi néni, meg Náni néni, „komm her” és így... na, gondoltuk, itt is vannak Magyarországról. Nem is volt nagyon szabad velük beszélni. Mégiscsak kérdeztük, hogy honnan (jöttek)? Azt mondták, ők ukrajnai németek. Ők se tudtak a férjeikről semmit. Az emberek és a nők más helyre lettek víve. Ők is olyanok voltak, mint mi. Később már többször találkoztunk. Ezeknek akkor már volt barlanglakásuk. Szép szobákat csináltak maguknak. Ezek már 41-ben, mikor a németek Oroszországba bevonultak, ezek már (akkor odakerültek). Volt már vaságyuk, szép fehér ágyneműjük. Biztos ők is úgy voltak, mint egy láger, de mégis együtt tudtak lenni a családban a gyerekekkel. Két-három testvér összeköltözött. A rokonság egy szobában. Nekik mégis egy kicsit más volt, mint nekünk. Ismét korán jöttünk. Nem volt semmi. Egy tele hóhegy várt bennünket. Ott feküdtünk három éjjel a hóban. Nem is tudom, május harmadikán vagy negyedikén értünk oda. Nagy sátort csináltak. Csináltak priccset is. Az országúira jártunk dolgozni. Orosz nem volt ott. Akkor egyszer jöttek vasárnap és mondták, ma jön egy komisszió és aki beteg, az menjen és jelentkezzen. Aki nem beteg és odamegy jelentkezni, az be lesz zárva egy hétig. Le a pincébe. Nem mert senki sem menni, mert mindenki félt, hogy nem találják betegnek és akkor a pincébe kerül egy hétig. Az unokatestvérem maláriás volt. Sokszor lázas volt és rázta a hideg. Nem mertek menni. Gyere Náni! - mi megyünk. Ha mindenki fél is, mi megyünk. Na és akkor be is mentünk. Öten voltak orvosok. Kérdezték, hogy mi a bajom? Hát mondom, a szívem és nem is tudok dolgozni. Le kelletet húzni az inget. Sovány voltam. Csontember. Mindjárt kiírtak. Akkor hát mégse nagyon hittük, hogy hazamegyünk. Ott is csak 25-en voltunk, akiket a mi lágerünkből kiírtak. Akkor már ez elég is volt. Szóval annyi volt, hogy ki voltak válogatva a betegek és (az orvosok) továbbmentek. Na, amikor visszakerültünk a barakba, akkor mondtuk, hogy mi hazamegyünk. Akkor a többiek is (mondták), mi is menni akarunk. Mi is megyünk. De hát akkor már slussz volt. Akkor már le volt zárva a beteglista. De hát... egy hónapig nem 140
