Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - H. Éva
Egy évig voltunk ott és akkor megint visszakerültünk Grosnij mellé Promislauba. De ott Essenhartban beteg is lettem. Mikor ott kínlódtam, érzem, hogy tele lettem vízzel. Orvos ott nem volt. Volt egy ilyen kedves nővérke és hát ott lehetett panaszkodni. Mondtam, hogy olyan gyenge vagyok, nem tudok dolgozni. Tele lettem vízzel. Teljesen tele lettem vízzel, a kezem, az arcom, a lábam. Akkor már nem is tudtam bent hálni. Kint ültünk, én meg az unokatestvérem az ól mellett. Már nem tudtam bentmaradni, nem kaptam levegőt. A tiszt sokszor kijött és utánanézett (a dolgoknak). Éppen kijött és felment a barakkba és én ott ültem, alig kaptam levegőt. Mondta, hogy „sto te koj harisnya”, hát mi van velem? Nem kapok levegőt. És akkor integetett a fejivei és hát... Ajajajaj! Kiment, megint bejött és azt mondta, hogy hát, ha van valami ruhám, húzzam fel, ő visz a kórházba. Mondom, én nem megyek sehová. Akkor már el vagyok a barátnőmtől, egyedül vagyok a világban és én nem megyek, én itt akarok meghalni. Nem, nem és ő elvisz a kórházba. Gépkocsival voltak ott, akkor beült a gépkocsiba, a sofőr, ő meg én, és kórházba vittek. Messze volt az, messzebb, mint Pécs. (25 km-nél messzebb.) Ott letettek. Nagyon sírtam. Ne sírjál, ha egészséges leszel, én idejövök és visszaviszlek. Úgy is volt. Hat hétig ott voltam a kórházban és akkor már segítettem ott fölmosni. Hát akkor úgy örült, hogy meggyógyultam. Hazamentünk. Hazafelé megállt, kiszállt, vett egy kiló almát. A kórházban álmodta, hogy meghalt a nagymamája? Nem, ezt már Grosnijban. És képzelje el, azt álmodtam, hogy a nagymamám meghalt. Mert május 25-e volt. Láttam, hogy fekszik a koporsóban és hát én bejöhettem és ő megölelt engemet és azt mondta, nekem most menni kell. És én mondom: „Kati, a mama meghalt!” Biztos. írjuk fel ezt az éjjelt. És így volt. 25-én meghalt. Amikor ott voltam az orosz kórházban és jöttek a látogatók, annyira fájt, hogy mindenkinek hoztak (valamit). Az ember ott nézte, hogy a többiekhez jönnek a hozzátartozók. Végiggondoltam, hát nekem is volt anyám, apám és minden, és hát ilyen távol és ilyen munkán és ilyen elhagyatottan. És akkor éjjel álmodtam, hogy anyám szólt: Éva! Az ablak mellett állt az ágyam és fölemelkedtem és kinéztem. Mondtam: Anyu, hol vagy? Azt mondta, hoztam neked egy tábla csokit (sírás). Olyan érzés volt, hogy azt nem lehet elmondani. Amikor fölébredtem, fölugrottam. Jaj, nem volt senki! És akkor elmentem. Mégis jó volt, hogy ez az ember, ez a katona bácsi, ez az öreg katona bácsi kivitt. Ott meghaltam volna. És olyan jó volt, hogy jött és még almát is adott, vett nekem és még kukoricadarából sütött lángost. Vízbe kellett tenni. Az unokatestvéremhez vittek vissza a lágerba. Ahányszor kijött Essenhartra, mindig odajött hozzám és megköszöntem neki az életemet. Mert ha ő nem jött volna, akkor ott megfulladtam volna, mert tele voltam vízzel. 139
