Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - H. Éva
ágyból és vacsoráztam és előrementem anyámhoz. Anya mindig beteg volt. Amikor még kislány voltam, mindig az ágyban volt. Jaj, mit csináljunk? Ezek jönnek és az egész házat, mindenkit agyonlőnek! Hát akkor mentem a másik mamához, ez itt lent lakott az ötödik házban. És hát ott fönt a padláson volt egy helye. „Na gyere ide, én oda beleteszlek téged!” De tél volt. Mint egy szoba, olyan volt ez ottan. De hát akkor jöttek mindennap. Jaj, gyerekek, vissza kell menni! Vissza kell menni! Tizenegyen voltak, akik hazaszöktek. Vissza kell tenni a lányokat, mert jönnek és agyonlövik a lányokat és bennünket is! Addig-addig jártak össze (míg elhatároztuk), hogy hát visszamegyünk. Ne is lássa senki, Bozsokra mentünk az állomásra és ott felszálltunk. Ahogy Pécsre értünk, akkor azt mondja apunak a sógornője: „Miért jövünk még egyszer el?” Mondom, hát mert mindenki fél, nem mer senki sem elrejteni. Hányán mentek vissza? Valami kilencen. Kettő visszamaradt. Az egyik fiatalasszonyt az apósa kísérte majdnem Bozsokig. És akkor mondta, menjél vissza api, az én lányomat senkinek se adja oda, mert én ide már nem jövök. Meg is halt kint. Másnap ment a szerelvény. Ezek már be voltak osztva 40-40-en a vagonban, 40-40 személy. Na akkor én még nem is kerültem az unokatestvéremhez, hanem egy másik csoporthoz. És akkor, amikor vagonírozva lettünk, ez volt valami. Soknak a hozzátartozója ott volt és akartak ennivalót (adni) nekünk... De nem volt semmit szabad átadni. Ha egy almát, ha oda akartak adni, akkor odamentek puskával és a kezére vertek. Néztek minden lépést. Csak reszkettünk. Mintha az ember a disznót hajtja, vagy a birkát és be a vagonba. A vagonnak kis ablakai voltak, szúrós dróttal voltak teljesen beszőve. Allatvagonok voltak ezek? Az. Viehwagon. Nekem még szerencsém volt, hogy az apám unokatestvére meg az unokatestvérem fent volt. Az apámnak az unokatestvére, mert én kinéztem a vagonból, engemet biztos észrevett, akkor ő... odajött egy orosszal, vagy (valamilyen) emberrel és nekem egy nagy hátizsák ennivalót hozott. Csak éppen hogy nyitották az ajtót, ahol én álltam és akkor megint csukódott az ajtó. Azt sem láttam, ki adta be. És hát akkor nekem még szerencsém volt, hogy a többieknek tudtam ezt a kis száraz kenyeret, amit kaptunk, adni. Soknak semmi ennivalójuk sem volt. így volt nekünk egy egész nagy kenyér a hátizsákban és kolbász meg ilyen töltelék és hát mindennap vágtunk az unokatestvéremmel egy szelet kenyeret, a másikkal, akivel összekerültünk. Neki is volt készítve, ami a hátizsákba volt. Mert a szüléink 133
