Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - H. Éva
testvérek voltak. Apám meg az ő apja, anyám meg az ő anyja is testvérek voltak. Négy hétig utaztunk Oroszországig. Először Bajára mentünk. Útközben Pörbölyön álltunk egész éjjel az erdőben. Olyan hideg volt... Mikor indultak Pécsről? Pontosan nem tudnám mondani. Karácsony másnapján éjjel egy órakor indultunk Pécsre, ez akkor 26-a volt. Oroszországba januárban, a hónap elején indultunk. De egész éjjel álltunk a pörbölyi erdőben, ott a víz mellett. Majdnem megfagytunk. Akkor jött a komp és mindenki ráment. Olyan tele volt, hogy azt hittük, kiesünk. Gondoltuk, most rátesznek bennünket és akkor lesüllyed. Amikor átkerültünk, csak két őr volt velünk. Ezek már rendesebbek, nem olyanok voltak, mint a partizánok. Mert ezt lehetett hallani, magyarul beszéltek. Az oroszok, ezek egész mások voltak. Három napig voltunk Baján. Ott is vagonba tettek. Ott szemle volt. Zene volt, amikor beszálltunk a vonatba. Nem örültünk a zenének. Akkor még mindig mondtam, én elszökök. Mikor csak két őr volt, én egész hátramaradtam. Na, akkor mindig mondtam az unokatestvéremnek, gyere, maradjunk itten, mert az ő öccse ott tanult Baján. Gyere, neked van ismerősöd, oda megyünk. De te hogyan jutsz át még egyszer a Dunán? Ő fél és ő fél és ő megy (a többiekkel). Amikor elmentünk Bajáról, akkor is itt-ott (megálltunk). Akkor még mindig mondtam, maradjunk. Itt a fa. Nem szállunk be. Direkt éreztem, hogy hova megyünk. Nem mondták meg, hogy hová mennek? Nem. Senki. Hát négy hétig utaztunk. Mit kaptak enni? Kétszer kaptunk meleg ételt a két hét alatt. Egyszer úgy volt, na most kapunk meleget enni. Az ételt biztos egy szappanos vödörbe tették, a katonák mosakodtak benne és így ezt nem lehetett megenni. Tiszta szappanszagos volt. Nem tudtuk megenni. Néztek, a katonák sokszor úgy sajnáltak bennünket. Nem volt víz és ha esett a hó, akkor amit az ujjunkkal be tudtunk húzni havat, a szájunkat egy kicsit avval vizesítettük be. Sokszor a katonák a jeget beverték és onnan merték a vizet és azt hozták be. Mindennap kaptunk egyszer száraz kenyeret, néha felvágottat és egy kis cukrot. Már kifelé is sokan meghaltak. Véméndi ember is meghalt kifelé. Az öreg Sch. bácsi. Meg az én barátnőm, a L. Éva is kifelé halt meg. Teljesen megbolondult. Velünk volt és csak ült és nem beszélt. Akkor jött is egy ember és kérdezte, hogy hát hová valósiak és mi a neve. Azt se tudta megmondani, hogy mi a neve. Elvitték a betegvagonba. Egyszer kinéztünk, láttuk, hogy már meg volt halva. És láttuk, hogy egy ember meg egy asszony vitte. Az asszony hátul a lábánál és egy ember a fejénél. A 134
