Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Sch. Mária
mert fehéredik. A pára, ami az ember szájából jött ki, rárakódott. Sokszor úgy néztünk ki, mint a hóemberek. Az ennivaló gyenge volt. Nem lehetett csodálkozni. Az oroszoknak sem volt több. A civil nép is..., ha volt egy kicsi és az ember kért, adtak egy kis darab kenyeret, vagy egy krumplit, vagy..,, de hát nem volt őnekik se semmi. Kérdezték sokszor, hogyhogy mi itt vagyunk? Azt sem tudták, hogy miért vagyunk ott. A civil nép. Csodálkoztak is, hogy gyerekeink vannak otthon és elhoztak bennünket. Hát miért? Mi is szerettük volna tudni! Háborús bűnösnek nem lehetett bennünket minősíteni. Először is se rádió, se újság, se tévé abban az időben nem volt. Politikáról egyáltalán semmit nem tudtunk. Mert itt a faluban nem politizált senki. És hogy itt megbolondították a népet mások, arról nem sokat tehettünk. Azt az államnak nem kellett volna engedni, mert mi nem tudtunk semmit. És így történt ez. Negyvenhétig tartott, hogy közkonyháról kaptunk, amit főztek. És akkor negyvenhétben fölszabadultunk. Úgy, hogy most olyanok vagyunk, mint az oroszok. Szabadok. Fizetést kaptunk. Addig is kaptunk, aki dolgozott, az minden hónapban kapott valamennyit. Egypár rubelt. Ötven rubelt, vagy száz rubelt, attól függően, hogy mennyit dolgozott abban a hónapban. De közben levonták a kosztot, a villanyt, hát amit valaki fogyaszt, mint itthon is. Még az utazást is levonták, hogy kivittek bennünket. Mert azt mondták, hogy ők ingyen nem tudnak adni semmit. Ők még azt is levonják, amit ideutaztunk és azt is le fogják vonni, ha hazamegyünk. Azt a pénzt nekünk meg kell fizetni. Minden fillért. A levonáson kívül kaptunk mindig egy kis pénzt. Hát nem volt semmire se elég. Nem is lehetett nagyon valamit kapni, mert annak idején nem volt semmi. Nagyon kevés. Piacon is nagyon kevés volt, amit venni lehetett. Amikor megszűnt a jegyrendszer, nem tudtuk elhinni, hogy lesz annyi kenyér, hogy mindenki jóllakjon. És volt. Jött annyi kenyér, hogy lehetett venni. De akkor saját magunknak kellett főzni. Akkor már nem volt konyha. Attól kezdve fizetést kaptunk. Mindennap mentünk dolgozni, pláne aki mindig ment, kapott egy kis fizetést. Akkor meg lehetett élni. „Negyvenhét” után, „negyvennyolcban”, akkor egy kicsit javult a helyzet és akkor az ember már egy kicsit többet tudott venni és enni. „Negyvenkilenc” novemberben jöttünk haza. Mondjon valamit a lágeréletről! Hát mit mondjak? Nagyon rossz volt. Eleinte, mert mindenki nagyon bánkódott, hogy ott kellett lenni, de végül is beleélte az ember magát, mert muszáj volt, mert nem volt más hátra. Élni kellett és dolgozni. Milyen rend volt a lágerben? Nekünk kellett takarítani. Mindig voltak betegek otthon, azoknak kellett kitakarítani. Ha nem volt a szobában beteg, akkor először kitakarítottunk. Mielőtt elmentünk, kisöpörtünk. Mindenkinek rendbe kellett tenni az ágyát. 127
