Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Hermann József
vakoltunk. Közben annyira megszerettem, hogy már jobban tudtam, mint bármelyik. Olyan gyorsan csináltam, hogy már versenyeztünk. Akkoriban, aki jól dolgozott, az kapott egy kis fizetést. Akkor már dolgozni kellett, mert már tudtunk valamit venni is. Megerősödtem és ment a munka. Pénzt mikor kapott legelőször? A bányában is kaptunk egy keveset, csak akkor nem kaptam, amikor elkerültem az internáló táborba, ahol a foglyok voltak. Három hónap alatt annyira begyakoroltam, hogy már oktató lettem. Akkor mondta a nacsalnyik: „Tejól érted ezt a vakolást, kapsz tíz német katonát, ezeket be kell tanítani, mert kevés a kőműves!” Hát én elmagyaráztam ezeknek is, hogyan kell ezt csinálni, ugyanúgy, mint ahogy nekem mondták. Elmeséltem ezeknek, hogyan kell ezt csinálni és tényleg, begyakorolták magukat és ők is betanított kőművesek lettek. Én így tovább jutottam, addig, hogy a végén házépítéshez kerültem. Azt mondta a nacsalnyik, itt van az alap, le van betonozva, ide kell egy házat építeni. Hát soha az életemben nem láttam rajzot! Azt se tudtam, hogyan kell nekiállni. Mert paraszt gyerek voltam, ugye! Nem volt mese, ha egyszer jelentkeztem, hogy kőműves vagyok, most nincs mese! Dolgozni köll, vagy elpusztulni. Nincs mese! Kaptam egy segédmunkást és mi ketten építettük ezt a házat. De nem téglából, hanem kőből. Marha nagy termésköveket... Na most, az alap széles volt, legalább 60-80 centi széles, úgyhogy széles falakat csináltunk. Eldőlni nem tudott, mert annyi cementet raktunk bele, hogyha az egyszer összeköt, szét se lehet bombázni. Hát elkezdtük és csináltuk, csináltuk, ahogy elképzeltem, hogy ezt úgy kell csinálni. Jött a ruszki, azt mondja, hogy jó. Jól van, jó lesz így. Hátén bekentem a nagy hézagot, mindent szép simára. Nem siettem annyira. Hát 2-3 nap múlva jön és azt mondja, hol lesz az ajtó? Hát mondom, mit tudom én, hol lesz az ajtó. Én nem láttam rajzot, mi tudom én! Még jó, hogy az egyik oldalt csináltam. Na jól van, azt mondja, nem baj, itt lett volna az ajtó, most a másik oldalon lesz. Majd ott járnak be. Jól van akkor, a másik oldalon lesz az ajtó. Örültem neki, hogy nem kell lebontani, mert ezt még egyszer lebontani, amit... olyan cementes volt, ezt többet nem tudtam volna lebontani, mert már megkötött. Hát így gyakoroltam a kőműves szakmát, a kőfaragást, meg ilyesmit. Amikor vége lett a fogságnak és hazakerültem, akkor itthon folytattam, mint kőműves. Volt egy kis szerencsém is, mivel a szajkiakból volt egy jó brigádom. Csináltam egy jó brigádot és jól dolgoztunk. Kérdeztem a lágerparancsnokot, hogy hogyan lehetne szabadabbnak lenni és nem kellene ez a kísérő, ez az őr. Állandóan a nyakunkon van, mindig kísér bennünket. Egész nap vigyáz ránk ott a munkahelyen. Azt mondta a lágerparancsnok: „Nem 117
