Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)

II. Interjúk és írásos emlékek - Hermann József

három óra felé, legalább háromkor menjünk el. Úgy is volt! Ez sikerült egy jó darabig, két hónapig. Amikor szállították a követ, akkor a ruszkik látták, hogy itt sok kő hiányzik, mert nincs meg a köbméter. Üregesen van, a fele kő van csak. Hát akkor följelentettek bennünket. Na akkor aztán kaptunk. Akkor aztán olyan rossz sorunk volt. A négy köbmétert ki kellett termelni, mert odaállt egy őr és az nézte.

Fatalpú bakancsunk volt és vászon volt a teteje. Ez két-három óra múlva leszakadt. Tehát akkor már a végén mezítláb voltunk. Mezítláb kivinni azt a követ onnan, az a sok apró kő, ami ott feküdt a bányában, fölhasította a lábunkat, a talpunkat és alig tudtunk már menni. Úgy kellett dolgozni, mint a rabszolgáknak. Láttam már olyan filmeket, amiről gondoltam, na én is ilyen voltam valamikor. Sokan nem bírták ki ezt és kidőltek a sorból, meghaltak. Sokszor volt omlás is. Egyszer szemtanú voltam, amikor egy román állampolgárra, fiatal ember, jó barátom volt, ráesett legalább 6-8 köbméter kő, ráomlott. Gyorsan akartunk segíteni neki. Az egy erős fiatal ember volt, mert a nacsalny iknak a komája volt, éppen hogy csinált valamit ottan. Nagyon jó sora és nagyon erős fizikumú volt. Ahogyan azt a nagy rakás követ gyorsan szét akartuk szedni, direkt úgy emelte, lehetett érezni, ahogyan lélegzett. Mozgott a sok kő, mert olyan erő volt abban az emberben. Hiába siettünk, mire odajutottunk, megfulladt, meghalt. Nem ő volt az első. Sok ilyen eset volt.

Hát ez volt a kőbányai munka. Amikor tovább kellett menni a fejtéssel, először le kellett hordani a földet a tetejéről, mert sok föld volt rajta. Én messzire toltam a földet, legalább másfél kilométert, mert láttam, hogy egy kukoricatábla volt ott, és hogy tudjak nyers kukoricacsövet tömi, mert olyan éhes voltam. Sikerült. A földet áttoltam a kukoricásba és visszafelé hoztam a kukoricacsöveket. Minden talicskánál legalább hatot, nyolcat hoztam és vittem a barátaimnak is, mert azok is éhesek voltak. Ezt a nyers kukoricát úgy megettem, mint a disznók. Csutkástól. Az is finom volt. Olyan hasmenést kaptunk! Csak az volt a bajunk, hogy nem írtak táppénzre, mert az ott nem járt. Ki kellett menni munkába és el lehet képzelni, amikor az embernek minden öt percben hasmenése van és a köveket kell vinni, és azt a nagy munkát csinálni. Hát ez szörnyű volt! És ezt sokáig csináltuk. Amikor a „sihtnek” vége volt, úgy 4 óra felé, akkor összefogtunk ötösével és hazavánszorogtunk, mert alig tudtunk már hazamenni. Egymást húztuk. Akinek több ereje volt, az húzta a másikat. Sokan azt mondták: „Hagyjatok engemet, meg akarok halni, most rögtön!” „Nem, csak gyere, nem halunk meg, majd ráérünk!” És ez így ment napról napra. Ha útközben találtunk egy dinnyehéjat, nem dinnyét, hanem dinnyehéjat, arra ráhasaltunk nyolcan-tízen egyszerre, mert az éhség azt kívánta. Pedig olyan poros volt az a dinnyehéj, víz nem volt ott, hogy lemostuk volna. Megettük ugyanúgy,

115