Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Hermann József
bányába, akkor én kevesebbet ettem volna, mert ilyen gyorsan nem akartam meghízni. Hát ettől a buris kásától úgy lehetett hízni, mint a disznó. Gondoltam magamban, én nem sokáig leszek a bányában. Most nem eszek semmit sem. Próbáltam két hétig. Alig ettem. Igaz, hogy nem kaptunk sokat. Olyan gyorsan lesoványodtam megint. Megint odaálltam az orvos elé. Azt mondja: „A Hermann megint itt van, megint OK-s lett.” Mit jelent az OK? Azt jelentette, hogy már nem munkaképes. Annyira sovány már, hogy a csontokat lehetett látni, meg a bőrt. Ezek voltak az OK-sok. Minek a rövidítése? Nem is tudom. OK-s meg disztrófiás. A disztrófiás az még rosszabb volt, mert az már ott volt a koporsó előtt. Biztos az volt a jelszó! Na akkor megint csak kivettek a munkából. Akkor már okosabb voltam. Ilyen sokat nem eszek már, majd szépen beosztom, mondtam magamnak. Csak annyit ettem, hogy tudtam lézengeni. Mert akkor megint kikerülök a bányába vagy a kőbányába, vagy valahová. Hát akkor a kenyérvágóba kerültem. Ott volt a szajki haverom, a H. Jakab, az elveszítette a lábát ott kint. Leugrott egy mozdonyról, mozgó mozdonyról az építkezésen. Ment a munka és látott egy sárgarépát ott feküdni és azt el akarta hozni. Visszaugrott, persze nem jól kapaszkodott és alácsúszott az egyik csille alá és az egyik lábát levágta. Térden alul, úgy tíz centire. Falábat kapott. O volt a főnök a kenyérvágó üzemben. Mint haver, azt mondja: „Jóska, úgy mérjed ezt a kenyeret, hogy neked is jusson, meg nekem is, mert más nincs. Húsz deka lesz csak.” Hát most mit csináljak? Akkor ebből a sok ezer (adagból) mindenhol lecsíptünk egy-két dekát, vagy fél dekát, nehogy észrevegyék. A sok embertől mindig maradt egy fél kilóra való. Hát akkor megint ettem. Olajat szereztem, hát megint fölhizlaltam magamat. Egy-két hónap alatt megint ott vagyok. Hát most megint kizavarnak munkába! Olyan mérges voltam magamra, miért nem vigyáztam! De hát hogy lehetett vigyázni, amikor az ember éhes! Most kőbányába kerültem. Olyan forró nyár volt éppen akkor! A kőbánya, az olyan nehéz munka! A köveket kifejteni, csákánnyal, mert réteges volt. A norma az volt, két fő négy köbmétert kifejteni, kihordani a bányából és összerakni, ha ez készen van, akkor vége van a sihtnek. Hát képtelenség volt! Alig tudtuk megcsinálni. Reggel 7-kor kezdtük és délután 4 órakor még mindig nem csináltuk meg a normát. Pedig már olyan éhesek, olyan szomjasak voltunk! És nem lesz meg az a négy köbméter! Összerakva. Mit csináljak? Kispekuláltam valamit. Jó nagy lapok voltak, olyan fél négyzetméteres darabok, elkezdtünk olyan kis üreges falakat építeni. Fölállítottam, a tetejére megint rá egyet, egy nagy követ és egy- kettőbe megvolt a négy köbméter. Már délben készek voltunk. De nem siettük el a dolgot. Akkor a többinek is mondtuk, kicsit pihenjetek. Akkor 114
