Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Hermann József
„Ne beszélj!” „Hát én éhes vagyok!” Akkor megint megpakolta. Ez most már a harmadik csajka, de ez már hat liter. Hát azt is megettem. Megint kinéz később a barátom, a Gyula, a főszakács: „Na mi van Jóska?” „Hát Gyula, én megint megettem. Én olyan éhes vagyok. Adj még!” „Hát ne viccelj, még mindig tudsz enni?” „Hát én tudok még enni, az biztos!” Hát akkor megint két litert (hozott). Hát már nyolc liter. Azt is bevágtam, azt a két litert még. Hát egy fél óra múlva megint hív. Azt mondja: „Már megint megetted?” „Meg.” „Hát mi van veled, te nem laksz jól?” „Úgy néz ki, nem lakom jól.” „Hát akkor kérsz még?” „Kérek.” „Vigyázz, baj lesz!” „Akár meghalok, akár nem, én most egyszer jól akarok lakni. Már mióta itt vagyunk ebben az országban és nem tudok jól lakni.” Hát akkor adott még egy csajkával. Gondoltam magamban, tíz liter kását megenni, hát ez nem igaz. És nem lakom jól! Hát megettem a tizediket (is). Na akkor megint nemsokára kinézett. „Csak nem etted meg?” „Pedig megettem.” „Most már tényleg baj lesz!” „Nem bánom, ha meghalok, akkor is adj még egyet.” „Én nem bánom, adok neked, de ebből nagy baj lesz!” Adott nekem még egyet, de abból már csak a felét tudtam megenni. Tizenegy liter kását megettem és még mindig éhes voltam, pedig már itt fönt éreztem és még mindig éhes voltam. Mert olyan sovány volt ez zsír nélkül, hogy az ember csak ette, ette, de nem lakott jól. Vége a műszaknak, vége a főzésnek, vége a vacsorának. Hát most aludni kellene menni. Akkor jött a baj! Ahogyan le akartam feküdni az ágyamba, hát nem tudok lefeküdni, mert a gyomrom ki akart szakadni. Akartam a másik oldalra (fordulni), hát megint csak... Hát most mi lesz? Szóltam a Gyulának: „Gyula, én nem tudok lefeküdni! ” „Mondtam neked, hogy ne egyél annyit, most meg fogsz halni!” „Tényleg meghalok?” „Az biztos, Jóska! Ez most meg fog dagadni és akkor véged van.” Hát én csak ültem ottan és lihegtem, mint egy liba, mert már nyomta a szívemet a kása. Mindig jobban dagadt ez a buris kása. Mindig jobban dagadt. Hát most már tényleg gondoltam a halálra. Most tényleg meghalok. De jóllakva! - gondoltam. Mert már régen nem ettem. Hát egyszer csak éjfél felé, addig ültem ott és alig kaptam már levegőt, egyszer csak éreztem, korog a gyomrom, de nem az éhségtől, mert akkor jóllaktam. Biztos már nem tetszett (neki) valami, mert sokat ettem és akkor ki kellett mennem és aztán minden kijött. Ez volt a szerencsém. Különben meghaltam volna. Hát így volt ez a szakács élet. Sikerült felhízni? Sikerült. Ez a kása, ez a buris kása olyan gyorsan felfújt, hogy 5-6 hét múlva, nem tudom, hogy meghíztam-e, vagy tele voltam vízzel, vagy mi, de úgy nézett ki, mintha meghíztam volna. Hát akkor megint volt orvosi ellenőrzés. Gondolták, ez már meghízott, lehet munkára vinni. Úgy bánom, hogy olyan sokat ettem. Ha gondoltam volna, hogy megint levisznek a 113
