Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)

II. Interjúk és írásos emlékek - Hermann József

levest főzni és (ivásra) nem sok maradt. Fürdésre meg mosakodásra egyáltalán (nem). Emlékszem, amikor a bányából hazajöttünk, egy héten egyszer kaptunk két liter vizet és abban meg kellett fürödni. Hát két liter vízben nem lehet megfürödni, esetleg az arcot megmosni és úgy is volt. Elkentük azt a szenet, ami ránk ragadt, mert olyan vastagon volt rajtunk. Úgy néztünk ki, mint a négerek.

A bányában nem lehetett mosakodni?

A bányában sokszor volt olyan forrás, (amiben) aki hozzájutott, az esetleg megmosakodott, de olyan hideg volt a víz, hogy sokan féltek, hogy tüdőgyulladást kapnak. A víz igen hideg, a bánya elég meleg volt, mert ugye a föld alatt elég jó idő van. Sokan meg is betegedtek és tüdőgyulladást kaptak. A legtöbben meg is haltak. Tehát akkor nem volt más hátra, mint így lefeküdni, piszkosan. Meg is szoktuk. Úgyhogy úgy néztünk ki, mint a négerek, de nem zavart bennünket. Ez volt a sorsunk.

Mit dolgozott a bányában?

Én talán le is tudtam volna vizsgázni, mindent csináltam. Először csillés voltam, utána vájár, akkor robbantós, fúrómester. Először fúrómester, utána robbantós. Tehát ami létezett a bányában, mindent kellett csinálni. Ha hiányzott valaki a „stempflizésből”, tehát a fákat, ami a bányában biztosít, „stempflizésnek” mondják, azt is meg kellett csinálni. Tehát itt nem volt mese. Ezeket a nehéz fákat, nehéz fenyőfákat, mert sokszor 3 m magas volt a szénréteg és azokat fölállítani és oda fölhurcolni. Mert olyan meredekek voltak a tárnák, hogy ember legyen a talpán, aki oda felmászott és dolgozni is tudott. És még vinni magával azt a nehéz fát. Ketten-hárman toltuk felfelé. Mert legtöbbször mindig fölfelé küldték, sosem lefelé. Könnyebb lett volna fentről leszállítani valahonnan, de mindig úgy volt, hogy alulról fölfelé. Ez így ment. Sokszor baleset történt. Leesett egy nagy kő, vagy omlás volt! Egyszer leesett egy hatalmas kő és pont az egyik barátomra esett rá. Mellette voltam. Hívtam a segítséget: „Gyertek gyorsan segíteni, mert alatta van egy barátom.” A nevét már nem tudom. Külföldi volt, emlékszem, román állampolgár. Vasakkal, feszítővasakkal emeltük ezt a 15 mázsás követ, fölváltva, de mire felemeltük, addigra már meghalt szegény. Sokszor volt ilyen és részt vettem ebben a mentő munkában. Nagyon szomorú volt ez.

Egyszer (nagy) szerencsém volt. Amikor vége volt a „sihtnek”, a munkának, gondoltam, hogy a barátomat megviccelem. Előbb érek föl, mint ő. Körösztülmentem azon, ahol már régen kifejtették a szenet és ahogy megyek, egyszer csak azt mondta valaki: „Vissza, azonnal vissza, mert baj van!” Visszaléptem 10 lépést, de gyorsan. Abban a pillanatban beszakadt (a vágat) legalább 15 méter magasságból. Ilyen nagy kőhalom lejött. Az egyik kő még a lábamat is elérte. Megsérült a lábam, mert gumit arrafelé.

111