Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Hermann József
kellett kivinni. Egy koporsó volt és abban az egy koporsóban mindenki el lett temetve. Kivittük a halottakat és a sírt megástuk, de nem mélyen. Olyan hideg volt, hogy talán 20-30 centit tudtunk ásni, de azt csak ilyen vassal, hegyes vassal, mert ásóval nem lehetett. Hegyes vassal piszkáltuk a földet és utána le tudtuk takarni kis földdel, kis hóval. Ez így ment, ameddig tél volt. Nyáron már nagyobb és rendes sírt lehetett ásni, de télen nem. De ott is a temetés úgy volt, hogy meztelenül eltemetni, azt az egy lepedőt vissza kellett hozni, meg a koporsót is. Mindenki, aki ott meghalt, az így lett eltemetve. Végeredményben tömegsírban? Nem! Nem tömegsírban, hanem... tömegsír is volt. Voltak ilyen lövészárkok. Amikor már sok halott volt, akkor esetleg oda rakták. Azt is hallottam, mert abban nem vettem részt, de a többi kollégával beszéltem, 8-10 embert egyszerre kivittek és bedobták és akkor jött a dózer és betolta a földet. Már nem is kellett nekik ásni, mert ott voltak a lövészárkok. Készen volt már. Ez volt, szomorú volt. Milyen volt az ellátás a táborban? Arról nem is (érdemes) beszélni, hogy milyen ellátás volt. A reggeli az savanyú uborkaleves volt, ez olyan sós volt, hogy az uborkát egyszerűen nem lehetett megenni. Csak a levét ittam meg, azért, mert egy kicsit meleg volt. Mintha teát ittam volna. De sós teát! Ahhoz kaptunk 20 deka kenyeret és avval elmentünk dolgozni. És avval 8 órát ledolgoztunk és akkor hazajöttünk, akkor megint kaptunk egy levest. Az káposztaleves volt, vagy csalánleves, vagy répaleves, de az is nagyon híg volt. Esetleg egy pár levél úszott benne. Káposzta vagy csalánlevelek voltak, vagy répalevelek. Húst meg ilyesmit nem találtunk benne. Utána kaptunk két evőkanál kását. Kis evőkanállal! Nem nagy merőkanállal és néha-néha egy kis amerikai konzervet. Láttuk a fölíráson. De ez olyan kevés volt, talán egy dekát adtak néha. Ha jutott. Ha nem, akkor csak a kása. Hát ez volt az ebéd. Húsz deka kenyér és leves, meg az a két evőkanál kása és az a picike, kanálhegynyi konzerv. Vacsora, ez úgy nyolc óra felé volt, megint egy leves, káposztaleves vagy csalánleves. Mindig ilyesmi. Nem volt sok különbség. Tehát 20 deka kenyér meg egy leves, az volt a vacsora. Hát éhesebbek voltunk vacsora után vagy ebéd után, mint előtte. Na most utána lefeküdni éhesen, hát ez borzasztó! Amikor az ember gyomra korog és fiatal ember, szeretne enni, 18-19 évesen, és nincs mit enni. Borzasztó, ez szörnyű! Nyáron még az volt a legnagyobb baj, hogy nem volt víz a lágerban. Lajttal mentünk vízért. 3-4 km-t kellett a lajtot tolni. Nehéz volt, mert belefért legalább 600-800 liter víz és ahhoz legalább 20 ember kellett, aki ezt tolta. Mindenki jelentkezett, csak azért, hogy jól tudjon lakni vízzel, mert ha a lágerba behozták a vizet, abból (már) nem jutott. Abból kellett a 110
