Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Hermann József
Szokolo Horovka. az volt a neve annak a közeli városnak vagy falunak, de bennünket nem is engedtek nagyon ki. Azt se tudtuk, hogy létezik-e város a közelben, vagy hol is vagyunk. Térképet nem is kaptunk sose. Na, akkor mindjárt be lettünk osztva munkára. Le a bányába. Hát először mondták, na, te csillés leszel, te vájár leszel, te robbantós leszel, te fúrós leszel. Fogalmunk sem volt, most mit kell csinálni? De nem volt mese. Azt mondták, ezt kell csinálni, meg kell tolni azt a vagont, tele szénnel, ez tíz mázsás, egy tonna ment bele és ezt kell tolni oda és onnan majd a kas fölhúzza. Jön majd az üres és azt kell ide-oda tologatni. Hát miért ne. Az volt a baj, hogy a bánya olyan vizes volt, legalább 20-30 centi vastag sártenger volt ottan és abba egész nap toltuk a csillét. Mire este lett, addigra már a bakancs leszakadt a lábunkról, mert fatalpú bakancs volt. A teteje vászonból volt, mert nem tudtak mást adni nekünk, olyan szegények lehettek, hogy nem volt bőrcipőjük. A miénk, ami volt, elszakadt. Legtöbben félcipőben mentünk. El lehet képzelni, amikor az ember 8 órát ledolgozik vizes lábbal, kijön a bányából és onnan még 3 kilométert gyalog kell menni haza a lágerba. Gyalog, 20-25 fokos hidegben. Akinek már nem volt semmi a lábán, az szerzett papírt vagy rongyot, betekerte a lábát és úgy ment hazafelé. De nemhogy mentünk, hanem futottunk. Lassan nem lehetett, mert akkor megfagytunk volna az úton. Még fiatal emberek voltunk, 17 évesek és eleinte még volt egy kis erőnk, még a hazai erőből tudtunk létezni. Akkor elkezdtünk futni, hogy minél előbb hazaérjünk. Ahogyan futottunk, lövést hallottunk. Az orosz lőtt. „Sztoj! Sztoj!” Álljunk meg, de mi nem álltunk meg. Gondoltuk, ha agyonlősz bennünket, akkor mindegy már, mert úgyis meg fogunk halni. Mindjárt gondoltuk, hogy itt nem sokáig fogunk élni, mert meg fogunk fagyni úgyis. De a végén már megszoktuk. Ez minden nap így ment. Mindennap futottunk haza, a ruszki csak lövöldözött és futott az is utánunk, mert ha nem ér be velünk, akkor megszidják, hogy miért nem jöttek velünk. Hát ez így ment. Napról napra sokan legyengültek és sorban elhagytuk egymást. Sokan meghaltak. Áz ismerősök közül is. Az apám bátyja, ő is ott volt abban a lágerban és sok haver, akiket Bácskából ismertem. Azok is ilyen fiatalok voltak. Legalább nyolcán, tízen egymás után meghaltak, mert nem bírták sokáig. Én meg az öcsém, nem tudom hogyan, de valahogy kibírtuk, mert én haza akartam jönni mindig. Olyan erős voltam, hogy én hazamegyek és kibírom. így is volt, de sokan nem bírták ki. Apámnak a bátyját, a nagybátyámat én temettem el. Pont szabadnapos voltam és abban a nagy hidegben ki kellett vinni a lágeren kívül. Ez már 1946 telén volt. Mondja el a temetés történetét! A temetés az úgy ment, akik meghaltak, azokat a pincébe levitték, levetkőztették meztelenre és utána egy lepedőbe lettek becsavarva és így 109
