Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Hermann József
lehetett. Ahová az orosz azt mondta: „Ideállsz, odaállsz!” Odaállsz és vége volt. Alig találkoztunk egy páran szajkiak és még szerencse, hogy az öcsém mellettem állt és ő mellettem el tudott jönni. Ott volt a szomszédom, aki Szajkról tényleg szomszédom volt, a Mátyás bácsi, az már nem került hozzánk, az már másik lágerba került. A M. Kati, az a lány, egyedülálló lány, aki velünk jött fogságba, szegény ott kint meg is halt, az már nem került a mi lágerunkba. Na akkor egyszer azt mondják: „Davaj !”'„Pasli!” Menjünk, siessünk! Egy épületbe behajtottak bennünket. Nem is gondoltuk, hogy ez a fürdő. Csövek mentek innen oda, onnan ide. Tényleg akkor jött a meleg víz. Örültünk, hogy egyszer végre már le tudtunk fürödni. Mert már nagy szükség volt fürdésre. Már ruhát is kellett volna cserélni, mert tetvesek is voltunk. Útközben már tetvesek is lettünk. Onnan megint tovább kerültünk és mentünk a lágerba. Ez fönt volt a hegyen. Jó messze. Még 5-6 km-t kellett gyalogolni. Odaértünk. Nagy drótkerítés, körös-körül őrházak. Katonák vigyáztak, amikor bementünk a drót mögé. A táborban talán még 3-400 m-t kellett menni bent a dróton belül. Egy épülethez értünk, ott behajtottak bennünket. Gondoltuk: Végre! Na, most lefekszünk! Hát olyan épületbe hajtottak be bennünket, ahol nem volt mennyezet. Az égig lehetett föllátni. Ott volt a prices, legalább 2-3 ezer ember elfért, mert akkora épületek voltak, mint egy kaszárnya. Azt mondták, foglaljunk helyet és feküdjünk le. Összenéztünk, hova lehet itt feküdni? A fapriccsek tele voltak jéggel. Legalább 10 centis jég volt rajtuk, meg hó. Hát akkor próbáltuk a havat meg a jeget leszedni. Volt nálam két takaró, mondom az öcsémnek, az egyiket alánk tesszük és a másikkal takarózunk. Nem lehet mást csinálni, ez a parancs. A fejvánkosunk a zsákunk volt, amiben volt élelem még. Nagyon kevés már, egy kis bab volt még benne, meg ilyesmi, ami még maradt az úton. Az volt a fejpámánk. Olyan jól elaludtunk, talán a hidegtől, ki voltunk fagyva. Ez a sok hosszú utazás nagyon megviselt bennünket. Elaludtunk szépen. Reggel 5 órakor már jött az orosz nacsalnyik és: „Davaj, davaj rabotaty, rabotaty!” Keljünk fel! „Bisztre, bisztre!” Gyorsan, gyorsan! Azt sem tudtuk most mi lesz, vagy hol vagyunk? Sorakozó kint! Kimentünk az udvarba sorakozni és már vittek is bennünket munkára. Pedig olyan fáradt volt mindenki, hogy legszívesebben nem is tudom, hogy mit csináltunk volna. És el kellett menni dolgozni! Bányába vittek bennünket, azt sem tudtuk, hogy néz ki a bánya belülről. Tulajdonképpen hol voltak? A Donyec-medencében. Milyen településhez voltak közel? Hát milyen település? Én a települést nem tudom, a városokat nem tudom. 108
