Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Hermann József
volt egy nagy laktanya. Naponta csak 20 km-t tudtunk megtenni. Minden faluban istállóban vagy iskolákban, bárhol hely volt, behajtottak bennünket és ott egy kicsit pihentünk és utána reggel megint tovább. Ebben a zord időben! Olyan hideg volt, tiszta páncél volt (minden). Az országutakon nem lehetett menni, mert állandóan elestünk. Úgyhogy mire Kiskunhalashoz értünk, abba a nagy laktanyába, addigra már olyan fáradtak voltunk, sokan megbetegedtek és alig tudtak már menni. Ott is kb. egy hétig voltunk és egyszer csak azt mondták, hogy sorakozó. Éjjel. Nem tudtuk, hová megyünk. Akkor megint csak az volt, hogy be a vagonokba. Be lettünk vagonírozva és el lettünk onnan szállítva Oroszországba. Mikor volt ez? Akkor már február vége volt. Egy hónapig utaztunk. Harminc nap, ezt pontosan tudom. Harminc napig mentünk. De olyan hideg volt a vagonokban, hogy... Egy kis kályha volt bent, egy egész picike kis kályha a vagon közepébe, de fát nem adtak semennyit se. Na akkor most mi lesz? Kályha van, tüzelő nincsen. Ahogyan az állomásokra értünk, akkor láttuk az ablakon (át) a résen, drótháló volt rajta, hogy itt van fa az állomásokon, meg szén. Ütöttük-vertük az ajtót és akkor a ruszki kinyitotta. Mondtuk neki, hogy adjon szenet meg fát, mert megfagyunk. Akkor azt mondta, pakoljunk. Kaptunk szenet, fát, hasábfát és beraktuk. Úgy megpakoltuk, hogy alig maradt nekünk helyünk, ahová feküdjünk majd. Na most fa van, de csupa hasábfa. Kellene aprófa, hogyan lehetne ezt apróra csinálni? Volt valakinek kése, ez-az. Próbáltuk aprítani a fát, hogy tüzet tudjunk rakni. Sikerült végre. így melegedtünk. A végén már elfogyott a saját ennivalónk. A birkák lógtak ott, próbáltunk birkahúst enni, mert már ott tartottunk, hogy valamit (bármit) enni kell. Próbáltunk levágni a birkahúsból és azon a kis kályhán megsütni, mert volt lábasunk. Ez a kályha olyan kicsike volt, hogy alig fért rá egy-két-három kislábos. Hát mi történik! Már majdnem megsült, amikor egyszer csak, nem tudom, készakarva csinálták-e az oroszok, vagy nem, de nekieresztettek egy vagont vagy egy mozdonyt (a szerelvénynek). Akkorát csattant, hogy egy rakásra összedűlt az egész. Egy rakáson voltunk és amit sütöttünk, az is repült. Hát ezt csinálták velünk minden nap háromszor-négyszer. A végén már láttuk, úgy se tudjuk megsütni, mert már készakarva csinálják ezt, akkor már hagytuk a birkákat lógni. De közben, mintha büdösek lettek volna már. Már undorító volt a látvány, akkor lassan kidobáltuk. Csináltunk egy nyílást a padlón, mert az volt a vécénk. Kidobáltunk mindent, amit nem akartunk már látni. Lassan odaértünk Oroszországba. Oda is megint éjjel érkeztünk, nem tudtuk (hogy) hol vagyunk. Egyszerűen olyan sötétség volt, hogy csak azt hallottuk: Sorakozó! „Pját po pját!” Ötösével sorakozó! Szerettünk volna együtt tartani szajkiak, vagy babarciak, az ismerősök, rokonok, de nem 107
