Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Stang Mária
sem volt jó. Naponta háromszor kaptunk levest, ami vagy üres volt, vagy néha volt benne uborkaszerűség. Emellett napi 50 dkg kenyeret is kaptunk, ha ezt egyáltalán annak lehetett nevezni. Hajói megfogtuk, akkor csak egy gombóc maradt a kezünkbe. Vizes és fűrészporos volt. A hazai meg sajnos elfogyott. így hát megkezdődött az éhezés. A 15 nap pihenő eltelte utáni reggel 5 órakor sorakozó volt az udvaron. Német nyelven ment minden, mert a románok voltak a tolmácsok és ők intézték az ügyeket is. A kőbányába vittek először. De annak a munkának szerintem semmi értelme nem volt, ha csak az nem, hogy az embereket gyötörjék, mert az egyik rakás követ a másik helyére kellett vinnünk, majd másnap ugyanezt a követ ismét egy másik rakás helyére vittük. Haszna nem volt a munkának. A kemény hideg, a havazás és az éles kő hamarosan tönkretette a kesztyűinket és a cipőinket. Szinte elviselhetetlen volt a hideg. Volt, akinek a keze már az első napokban elfagyott. Ez így ment egészen tavaszig. A szállásunk? A földön aludtunk, a padlón, még deszkapriccs sem volt. Tüzelőt nem kaptunk, fűteni sem tudtunk. Takarója nem volt talán senkinek, vagy csak egy lánynak. Én a nagy berliner kendőmmel takaróztam. Szorosan egymás mellé feküdtünk, úgy melegítettük egymást, s ha egyik megfordult, az egész sornak meg kellett fordulnia. Végre jött a tavasz. Legalább a hidegtől megszabadultunk, ha az éhség állandó is maradt. Minden reggel volt „antreten”, amikor megszámoltak minket, meg a munkahelyekre irányítottak. Most is, egy ilyen alkalommal néhány társammal együtt elvittek a lágerhez tartozó, de attól kb. egy napi járásra lévő kolhozba. Itt is sok volt a romániai szász. Ahogy a bejárathoz értünk, láttunk egy férfit, lenyírt hajjal, egy orosz köpeny volt rajta, hátul nyitott, egy orosz gumikalucsni, ami spárgával volt a lábára erősítve. Akkor ment éppen keresztül az udvaron, s bizony menet közben a lábaszárán folyt végig minden. Összecsináta magát. Te jó Isten! Hova kerültünk? Mi lesz itt velünk? Később sok hasonlót láttunk. A szállásunk egy földszintes épület volt, de olyan koszos, hogy az kimondhatatlan. Padlós volt ugyan, de abban is és a falakban is rengeteg lyuk tátongott. Egyik éjjel rengeteg négylábú szaladgált közöttünk, gondoltuk is, mennyi macska van itt! A fenét! Tele volt az egész épület patkányokkal. Attól kezdve még aludni sem mertünk nagyon, mert a kiéhezett patkányok megrágták az ember ujjait, fülét. Mezőgazdasági munkát kellett végezni. Hatalmas meggy- és almakertek voltak. Itt kapáltuk a fák körül a földet. Május 1-je volt. Este, amikor mentünk hazafelé, mármint a lágerba, mondom a többieknek, én nem tudok menni, olyan rosszul érzem magam. Remeg a lábam. Úgy vezettek be a tetves „patkánylágerba”. Másnap már 99
